Aldunai életképek és csendéletek 1.
2011. 08. 29. 08:10 Nánai Mihály
Annak ellenére, hogy a ’99-ben lerombolt újvidéki híd újra áll, a Duna járható, Mohácsnál délebbre alig merészkednek a turisták, pedig felfedezni való bőven akad. Ezek után egy igazi földrajzos mit is tehet, mint Bécs helyett Belgrád felé veszi az irányt!
Budapesten, a rakparton végighaladva a kirándulóhajókból hömpölyögnek elő a turisták, hogy megnézzék a magyar fővárost, aztán induljanak is vissza Bécs és Regensburg felé. Annak ellenére, hogy a ’99-ben lerombolt újvidéki híd újra áll, a Duna járható, Mohácsnál, Kalocsánál délebbre már sokkal kevésbé indulnak a dunai kirándulások, pedig felfedezni való bőven akad. Ezek után egy igazi földrajzos mit is tehet, mint elhagyja a sétahajók forgatagát és Bécs helyett Belgrád valamint az Alduna felé veszi az irányt!
Az egy-másfél órás késést napi rutinszerűen művelő balkáni vasutakat elkerülve, a „rohamtempóban” épülő szerb autópályán indulunk expedíciónkra. Természetesen Röszkénél a rengeteg nyugat-európai rendszámú autó között „könnyedén” elröppen a másfél-két órás várakozás. Félreértés ne essék, nem a nyugati turisták fedezték fel a Balkánt, hanem a török, valamint szerb vendégmunkások igyekeznek csak hazafelé. A durván 400 km-es távolságot Belgrádig röpke 10 óra alatt sikerül legyőzni, köszönhetően a félig lezárt Duna-hídnak meg a többi építkezésnek. A 35 fokos rekkenő hőségben Belgrádba érkezve azonban megkapó élményben lehet részünk. A belvárosban lüktető élet zajlik este 8-kor is, sőt ekkor kezdődik csak igazán. A nemrég a nemzetközi party-világ fővárosává választott Belgrád valóban rászolgált e megtisztelő címre. A belváros utcáin mindenfelé szórakozóhelyek, még az ódon falaival a Duna-Száva torkolat felé magasodó Kalemagdán várban is az esti partyra készülő fiatalok százai sétálgatnak. A várban sajnos már hiába keressük a Hunyadi János és Dugovics Titusz által védett falakat, hiszen a mai védműveket a 18. században építették, csak egy fehér kő, rajta kétnyelvű, szerb-magyar felirattal emlékeztet az 1456-os diadalra.
A város maga nem tartogat túl sok köznapi értelemben vett látnivalót, hiszen csaták számában bizonyára magabiztosan pályázhatna az európai fővárosok közül az első helyre, mivel történelme során átlag 25 évenként egyszer megostromolták, ráadásul ezek közül kb. minden második alkalommal le is rombolták. Utoljára 1999-ben, a NATO háború alkalmával bombázták le szövetségeseink – a szerbek nemzeti büszkeségének egyik jelképét, az ekkor (egy magyar tiszt, a székelykevei Dani Zoltán által) lelőtt amerikai F-117-es lopakodó maradványait most is meg lehet tekinteni a Hadtörténeti Múzeumban! Egyes pletykák szerint orosz és kínai ügynökök is megtekintették, hogy az amerikai minták alapján építsék meg a maguk lopakodóit, bár azért egy összeégett roncs darabjai még bizonyára csekély támpontot jelentenek egy ilyen repülő építéséhez.
Régi templomokat sem találunk Belgrádban, jelenleg a város főtemploma a Szent Márk székesegyház, a két világháború között épült, de belépve még ma is sok helyütt a szürke vasbeton falak fogadnak, bár ha ráakadunk Dusán István cár sírjára, talán kárpótolhat minket. Hasonló élményben lehet részünk a Szent Száva székesegyházban is, mely kívülről méretei folytán impozáns megjelenésű, a világ legnagyobb ortodox temploma, ám belül kiábrándító a látvány: nyers beton padlón sétálunk, a mennyezeten fészkeket, röpködő fecskéket láthatunk, körbe tekintve pedig felállványzott oszlopok, vasbeton falak jelzik, hogy az épület még messze nincsen kész, bár ha meggondoljuk, a kölni dóm is 600 év alatt készült el, úgyhogy igazán nem vádolhatjuk a szerbeket a lassú munkával. A közelben azonban egy igazi érdekességre bukkanhatunk: a szerb származású Nicola Teslát és találmányait bemutató múzeumot. A fizika és elektromosság iránt érdeklődők számára bizonyára izgalmas élményt jelent a híres feltaláló kísérleteit élőben végigtekinteni. Ha pedig inkább a történelem vonzza a látogatót, akkor pedig Tito marsall mauzóleuma felé veheti útját, ha már idehaza Rákosi vagy Kádár nem részesült hasonló megtiszteltetésben (hál’ Istennek), bár az említettek azért más jelentőséggel bírnak.
Aldunai túránk első állomása azonban mégsem igazán a Dunára épült, egyáltalán nem olyan meghatározó eleme a folyó, mint Budapestnek. Azazhogy nem mindegy melyik folyó, hiszen a Száván négy híd is átível, valamint megkerülhetetlen az Ada Ciganlija (fél)sziget, másnéven More BeogrADA (Belgrád tengere): nyári hétvégéken strandolók százezreit vonzza, a korábbi Száva-ágba, amely ma egy mesterségesen elkülönített tó. Visszakanyarodva a Dunához, mindössze egy hídon tudunk rajta Pancsova felé átkelni, ráadásul a parton sem impozáns korzókat látunk, hanem néhány ipari üzemet, valamint teherkikötőket. Mindezek ellenére le kell szögezni, hogy a sok ostrom, a már ókorban is létező település mind a folyóknak köszönhető, hiszen a Duna-Száva torkolat stratégiailag hihetetlenül fontos, kulcspozícióban van a dunai hajóforgalom, valamint a folyón való átkelés ellenőrzéséhez. Ráadásul eszményi feltételeket kínál egy komoly erődítmény építéséhez, melyet nagyrészt széles folyamok vesznek körül (Nándorfehérvári vár/Kalemagdán).
A belgrádi életképek között érdemes felvillantani a Skadarska negyed nyüzsgését is. Helyiek néha kissé talán becsvágyóan csak a „belgrádi Montmartre”-nek nevezik, de mégis van valami találó a hasonlatban. A szűk, macskaköves utcákban turisták csoportkai mellett helyi bölcsészekkel, művészekkel lehet(ett régebben) találkozni, nomeg minden egyes étteremből hagyományos balkáni-szerb zene szűrődik ki, melyet a készséges muzsikusok pár dinár ellenében bármikor egyfajta szerenáddá alakítják. Ha hozzá képzeljük ehhez a közelben hömpölygő Dunát is, már-már Emir Kusturica nagy sikerű alkotása, a Macskajaj világában érezhetjük magunkat – legalábbis a hangulatot tekintve. Azt azonban fontos megjegyezni, hogy a film által sugallt és az itthoni közgondolkodásba mélyen beivódott, elmaradott, veszélyes Balkán kép sürgős revízióra szorul, hiszen eltekintve a valóban jelen levő közlekedési nehézségtől, valamint az idegennyelv meg(nem)értéséből fakadó problémáktól, Belgrád és a Balkán már messze nem az a „balkáni” hely, mint amiről a ’90-es évek híradásaiból hallhattunk.
