A globális háború törvénye

Háttér

2013. 02.10. 23:15 mali

Beszélgetés a szenegáli értelmiségivel a francia beavatkozásról Maliban, az afrikai országok lassúságáról, a franciák ravaszságáról. Miben bízhat Nyugat-Afrika? Milyen kihívások előtt áll Mali társadalma? Milyen érdekek húzódnak meg a beavatkozás mögött?

A fordítás alapja: The Logic of Global War Fordítás: Sudár István

A szenegáli Boubacar Boris Diop regényíró és értelmiségi, éles és összetett kritikát ad a mali francia intervencióról ebben az interjúban Souleymane Ndiaye újságíróval. Az interjú eredetileg a Le Pays au Quotidien-en jelent meg 2013. február 2-án.

Souleymane Ndiaye: Lehet Észak-Maliban úgy értékelni a helyzetet, mint a francia újgyarmatosítás eleven példáját?

Boubacar Boris Diop: Igen és nem. Mali teljes egészében Franciaország komfortzónájában van, és eltekintve Nigériától, a környező országok részei Franciaország volt gyarmatbirodalmának. Végső soron a helyzetet a globális háború észjárásaként szerint kell értékelni. A séma Irak amerikai megszállásán alapul. Ezen kívül fontos elem, hogy a francia beavatkozás mindig valahogyan mellékesen történik, majdnem gondolkodás nélkül, viszont ezt az intervenciót most az Elysée Palota haditanácsa jegyzi és nagy médiaeseményként kezelik. A francia politikusok figyelik a közvélemény-kutatásokat, és a Védelmi- és Külügyminisztérium miniszterei sosem voltak ennyire előzékenyek.

SN: Hogyan magyarázza ezt a változást a hozzáállásban?

BBD: Néhány nappal azután, hogy a harcok elkezdődtek, az összes francia hetilap hasonló főcímmel jelent meg: "Hollande, a hadvezér." Észak-Mali tökéletes és meglehetősen könnyű lehetőséget kínált a tompának és lágynak tűnő miniszterelnök számára, hogy újrateremtse az imázsát egy olyan vezetőként, aki akarja is, és képes is megőrizni Franciaország rangját a világ országai között. Megdöbbentő a kontraszt a kevésbé hősies sietséggel, amikor Párizs kivonta csapatait Afganiszánból egy halálos tálib támadást követően.

SN: De emögött a költséges beavatkozás mögött nem állhat kizárólag Hollande imázsa...

Boubacar Boris Diop

BBD: Ez igaz, de nem hagyhatta ki a lehetőséget. A háború hivatalos célja, hogy segítsenek Malinak visszanyerni területi egységét, de ha Konnát nem foglalták volna el iszlamisták, nem hiszem hogy bármi is történt volna. Konna eleste volt az, ami Párizst – ami sosem veszíti szem elől a térségben raboskodó francia túszokat és az Areva uránium bányáit – ráébresztette, hogy a gazdasági érdekei és térségi pozíciója komoly veszélyben van. Más szereplők is érintettek lettek. A háborúval szorosan összefonódnak országok, mint Algéria, Mauritánia és Nigéria, nem beszélve más nyugatabbi országokról és Qatarról, az öböl-menti monarchiáról, amelyik itt is ugyanazt a különös játszmát játssza, mint Szíriában. Az amenas-i támadás óta pedg (a földgázmezők Algériában) az amerikaiak és az angolok is belekeveredtek. És Japán, Mali egyik fontos gazdasági partnere, amelyik elvesztette tíz állampolgárát a túszdrámában, 120 millió dollárt ajánlott fel a MISMA -nak (Nemzetközi Misszió Mali Támogatására) a most megszervezetett addisz-abebai adományozói konferencián.

SN: Egyetért ön Franciaország szenegáli nagykövetével, aki azt mondta, hogy ha Franciaország nem lépett volna közbe, senki sem tett volna semmit?

BBD: Azt természetesen elfogadhatjuk – és ez tényleg zseniális húzás Párizs részéről – hogy Franciaországra valóban tekinthetünk úgy, mint a “gazemberek” ellenségére. Szándékosan használom ezt a szót, mivel a nemzetközi politika gyakran emlékeztet engem egy hollywoodi filmre, amiben az egész cselekmény azon nyugszik, hogy a jó fiúk oldalára kondícionálják a nézőt. Ha ön megtudja, hogy drogcsempész terroristák foglalták el Mali kétharmadát, és hogy ők mecseteket és szentek sírjait rombolták le, felgyújtátták az Ahmed Baba Könyvtárat, és emberek kezét vágták le, az első reakciója az lesz, hogy egyetért azokkal, akik próbálják megóvni az ártatlanokat a bántalmazástól. És ha most meghallgatjuk a különböző személyeket, akik ontják a szót Malival kapcsoaltban, rájövünk, hogy nem tudjuk hová rakni a tényt, hogy ez már Franciaország x-edik beavatkozása Afrikában. Egyik este a szenegáli filozófus, Massaër Diallo volt a 2STV-n, ahol világosan kijelentette, hogy fenntartás nélkül elfogadja a katonai lépést, és két nappal képsőbb a szenegáli diplomata és értelmiségi, Cheikh Tidiane Gadio és az egyiptomi gondolkodó Samir Amin követte őt ebben. Ez nem zavarbaejtő? És a helyzet az, hogy ezek a tudósok sosem gyanakodnak, ha arra kerül a sor, hogy Franciaország klasszikus gyarmatosítási és újgyarmatosítási vállalkozásainak bűneit elemezzék Afrikában.

SN: Ez azt jelenti, hogy ön egyetért velük?

BBD: Ó, dehogy! A legkevésbé sem. Megértem, és nem kétlem őszinteségüket, de nem osztom a nézetüket. A veszély szerény véleményem szerint az, hogy a háborút elszigetelt eseményként elemezzük. Mindenki a Líbia elleni fellépéssel kapcsolja össze, de nem annyira a káraival, mint az érdemeivel. Nem elég azt mondani, hogy a Líbia elleni fellépés a mai napig hatóan destabilizálta a Száhelt és Nyugat-Afrika többi részét. Ezt együtt kell kezelni az Arab Tavasszal, a vita középpontjában Malival. Talán továbbmehetünk, és feltehetjük a kérdést, hogy miért nem emeltük fel a hangunkat, mikor francia tankok Gbagbo kaputi döngették Elefántcsontpartban. Volt rá lehetőség arra – anélkül, hogy támogattuk volnta Laureng Gbagbo-t – hogy megértessük Párizzsal, hogy tilosba tévedt. De kicsit túlságosan is jól agymostak minket mikor belénk oltották a fogalmakat, mint “demokrácia” és az elképzeléseket, mint “jó kormányzás” - ki hallott már “jó kormányzásról” Belgiumban? Elvesztettük minden érzékünket az árnyalatok iránt, különösen azt a képességünket, hogy az egyes politikai eseményeket globális összefüggésben lássuk.

SN: Ebben az esetben milyen kritikát fogalmazna meg Franciaországgal szemben?

BBD: Meg kell néznünk az események láncolatát. Miután Kaddafit megdöbbentő körülmények között megölték, a francia kormány elérkezettnek látta az időt, hogy kiszervezze az AQIM (Al-Kaida a Maghreben) és a MUJAO (Mozgalom Nyugat-Afrika Egységéért és Megtisztulásáért) elleni háborút a tuareg felkelésbe. Ahogyan Ibrahima Sene a napokban oktatta ki válaszában Samir Amint, Párizs és Washington ekkor döntötte el, hogy segít a líbiai tuaregeknek hazatérni – vaskosan felfegyverkezve – de még érdekesebb az időzítésnél, hogy Nem Nigerbe, ahol nem akarták vállalni a kockázatot az Areva miatt. A tuaregek el voltak ragadtatva, hogy végre megvalósíthatják a függetlenségükről szőtt álmukat az új állam, Azawad létrehozása révén, a Nyugat egyik szövetségeseként.

Dioncounda Traoré, Mali miniszterelnöke

Néhány francia médiumot ekkor megkértek arra, hogy adja elő a “sivatag kék embereinek” történetét, akik készek megtámadni Malit. Csak vessünk egy pillantást a francia 24 és RFI archívumába, hogyan született meg – részben – az MNLA (Nemzeti Mozgalom Azawad Felszabadításáért) a semmiből Sarkozy emberei révén. Ezek az stratégák nagyon jól tudták, hogy ez a mali kormány összeomlásához fog vezetni, és az ország kettészakadásához. De egy percig sem viaskodtak. Alain Juppé francia politikus azt is megengedte magának, hogy elbagatelizálja a tuaregek 2012 január 24-i mészárlását Aguelhoknál nagyjából néhány száz mali katonára és hivatalnokra, és sugallja Azawad szuverén állam létrejöttének lehetőségét. Végső soron az MNLA-t, amelyik nem tudott felnőni az iszlamisták elleni szponzorának elvárásaihoz, virtuálisan elsüllyesztették, és ez egyúttal bizonyára az első ilyen eset a szabadság mozgalmak történetében. Ebben az esetben, Franciaország világosan elfoglalta a piromániás tűzoltó szerepét. Minden azt mutatja, hogy a franciák megfutamítják az iszlamistákat, de ez a győzelem a maliak kormányába és becsületébe fog kerülni.

SN: Mit jelent ez?

BBD: Csak azt akarom mondani, hogy hosszú időre véget ér Mali önállósága, és viszonylagos területi egysége. Naiv lenne azt képzelni, hogy miután olyan sokat dolgoztak a franciák az északi országrész felszabadításáért, csak átadja az ország kulcsát Dioncounda Traore-nak és a maliaknak, és megelégszik a dagályos búcsúval. Nem, a világ nem így működik. Franciaország magát a jó oldalra helyzete a Szahara csodálatos természeti erőforrásaiért vívott versenyben, és nehéz lenne eléképzelni, ahogyan a franciák csak úgy ejtik a tuareg lázadást, amit mindig ütőkártyaként használtak. Van egy epizód ebben a háborúban, ami elkerülte a figyelmet, mégis érdemel néhány szót: Kidal visszafoglalása. Korábban megtudtuk, hogy Kidalt “bevette” az MNLA, ami nincs is már jelen a térségben, és néhány nappal később, január 29-én francia csapatok léptek a városba egyedül, nem engedve a mali csapatokat, hogy velük tartsanak. Iyad Ag Ghali, az Ansar Dine vezetője, aki kegyvesztett lett az AQIM és MUJAO-hoz fűződő kapcsoalta miatt már majdnem lekerült a sakktábláról, és az ő “mérsékelt” riválisa, Alghabasse Ag Intalla, az MIA (Azawad Iszlám Mozgalma) vezetője a legjobb úton volt, hogy közös nevezőre jusson Párizzsal. Csakhogy ezután a katonai összeomlásuk után a tuareg szeparatisták [az MNLA] politikai ellenőrzést fognak kapni az északi országrész felett, olyasmit, amit soha korábban nem kaptak. Ez egy hatalmas paradoxon, de ez az érdeke a Nyugatnak, hogy Mali ne tartsa többé ellenőrzése alatt az északi országrészt. Dioncounda Traoréra már ráhelyezték a nyomást, hogy tárgyaljon a francia hátszelű mérsékelt tuaregekkel, és példátlan, ahogyan látni fogunk egy elnököt olyan meggyengülten, ahogyan Dioncounda próbál ellenállni Hollande-nek. Ha tetszik, ha nem, az Arab Tavasz teljesen elválasztotta Észak-Afrikát a kontinens többi részétől, és bizonyos szempontból az új “kontinenshatár” Észak-Mali. Ez egy világos és következetes stratégia eredménye, amit a Nyugat éppen végrehajt.

SN: Mit gondolt, amikor látta a fiatal maliakat lengetni a francia zászlót?

BBD: Egyesek azt mondják, hogy ez megrendezett volt. Nem értek egyet. Azt gondolom, hogy ezek a képek a hatalmas megkönyebbülést mutatják, amit a maliak éreznek. Ezek különösen zavarbaejtő képek, és ezért kell bátornak lennünk, hogy szembenézzünk velük. A valódi kérdés nem is annyira az, hogy hogyan gondolkozzunk a franciákról mi afriaki értelmiségiek és politikusok. Sokkal fontosabb kérdés, hogyan válhattak ennyire magukra hagyottá az emberek? Ami kérdést ezek a képek valójában föltesznek számunkra az, hogyan lehetséges, hogy a francia csapatokat, akik megszállták Malit egy évszázadra mint barbár gyarmatosítók, most ötven évvel később visszatérve felszabadítóként üdvözölnek? Ettől nem érezzük magunkat komolyan kellemetlenül? Mennyit ér meg valójában Mali önállósága? Mihez kezdjünk Modibo Keita örökségével? A kérdés vitathatatlanul mindnyájunk számára, és valószínűleg még inkább a volt francia gyarmatosítók számára: a nemzeti önrendelkezés. Ezeket a történelmi fordulatokat nehéz lenyelni, és mindnyájunknak megvan a felelőssége. De néha úgy érem, hogy a történészeink nem teszik a múltról szerzett mély tudásukat a jelen ügyeink megértésének szolgálatába. Sokan közülük beletemetkeznek a munkába, míg mások ugyanazt a frázist csépelik évtizedeken át anélkül, hogy figyelembe vennék azt a rengeteg átalakulást, amik formálták a történetünket.

SN: Milyen más képeken ütközött meg ebben a háborúban?

BBD: Az egyik, amin mali gyerekeknek állnak az út szélén, és nézik az elhaladó toubab [európai] katonaságot. Mindig elgondolkozok, mi járhat a gyerekek fejében, ha ezt látják. Ritka látni egy olyan népességet, amelyiket ennyire megdöbbenti, mi történik otthon, és mégsem értik egyáltalán, hogy ez egyébként az ő háborújuk. Néha azt érezheti az ember, hogy fogalmuk sincs arról, mi folyikaz orruk előtt, hogy ez őrület; ez most valóság, vagy ez csak olyan, mint a tévében?

SN: Mindezek ellenére, nem állította vissza Franciaország presztízsét a Serval Hadművelet?

BBD: Talán, de ez meglepne. A kitörő szeretet a francia katonák irányába szívből jövő, de ez átmeneti. A valódi céljai a háborúnak világossá válnak a maliak számára, és az idő nem a frnaciák oldalán áll. Jószívű idegen hadsereg nem létezik. A francia média becsaphatja magát, nekik viszont – hogy úgy mondjam – túl szép a menyasszony. És ahogyan a Serval Hadművelet elfoglalja helyét a sajtóban, a párizsi média párhuzamosan nyilvánosságra hoz egyre több bizonyítékot az 1994 április 6-i kigali (Ruanda) támadásban tett francia szerepvállalásról, ahol a ruandai elnököt Juvenal Habyarimana-t szállító gépet rakétával eltalálták, és kényszerleszállást hajtott végre Kigaliban. Mint tudjuk, ez váltotta ki a tutszi nép irtását Ruandában. Franciaország erős érintettsége a huszadik század utolsó népirtásában egy lemoshatatlan folt a becsületén, és a pillanatnyi éljenzés Gao-ban és Timbuktuban nem fedi ezt be.

Hollande

SN: Milyen tanulságokat tudunk leszűrni a mali konfliktusból?

BBD: Először is, nagyon nehéz ezekben a napokban a mali hadseregben lenni. Itt egy nemzeti hadsereg harcol a saját országáért, és a katonáinak halála a legkevésbé sem számít, ellentétben azzal a francia helikopter pilótáéval, Damien Boitexu-éval, akit lelőttek a beavatkozás első napján. Mindezek a megaláztatások megmutatják Malinak, hogy ez egy értelmetlen színjáték, tetszetős külföldi támogatókkal. Mali egy mintaország, amit mindenhol példaként idéznek. A legkevésbé van szüksége az országnak arra, hogy összeomoljon. Már látjuk a gyakorlatát a feladatokból való kirekesztésnek, és ezek több és több gyilkost szülnek: minden tuaregre és arabra úgy fognak tekinteni, mint az iszlamisták vagy a tuareg függetlenségiek cinkosaira. Már előre látva ennek veszélyét, az értelmiségiek, mint Aminata Dramane Traoré Maliban többször megkongatta a vészharangot az elmúlt hónapokban, de senki sem figyel. A kapcsolatok a különböző mali közösségek között mindig törékenyek voltak, és az etnikai ellenségeskedés veszélye sosem volt ilyen erős. Most van az ideje annak, hogy felülemelkedjünk a régi sérelmeken.. Röviddel az aguelhoki mészárlás után lehetőségem volt beszélni egy bamakói iskolában. Voltak ott fiatal tuaregek a hallgatóságban, és egyértelműen féltek attól, hogy mi fog történni velük. Valójában semmi sem kéne, hogy történjen velük. Nem kell megfizetniük azokért a bűnökért, amit néhány ambíciózus politikus követett el, akik nem többek a franciák lakájainál.

Timbuktu lakói fosztogatják egy arab kereskedő boltját a felszabadítás után (2013 január 31. Forrás: Targui Rebel Boy)

SN: Hallani azt is, hogy az afrikaiak lassú reakciója adott lehetőséget Franciaországnak, és még legitimálta is az akciót. Hogyan lehetne elkerülni a jövőben az ilyesmit?

BBD: Igen, az afrikai államok halogatását joggal kritizálják, de meg kell értenünk, hogy egyértelműen öngyilkosság lenne a részükről részt venni egy összetett háborúban eszköztelenül. Mégis pontosan ez a kritika, amit kiporciózhatunk az országainknak: nincsenek meg az eszközeink, hogy védjük önmagunkat, közösen vagy külön-külön. És itt visszatérünk oda, amit Cheikh Anta Diop mindig mondogatott: “A biztonság megelőzi a fejlődést, a politikai integráció megelőzi a gazdasági integrációt.” Míg élt, Cheikh Anta Diop egy erős közös afrikai hadsereg létrehozásáért küzdött. Ennek a létrehozása nyilvánvalóan nem egyszerű dolog, de látni, hogy minden nyugat-afrikai katona “szenegáli lövész” [francia zsoldos] lesz ismét, szégyennel tölt el, és elmondhatjuk, hogy ezen a ponton Cheikh Anta Diopnak igaza volt. Azt gondolom, még nem késő mérlegelni a szavait.

Boubacar Boris Diop (született Dakarban, 1946-ban) szenegáli író, újságíró és forgatókönyvíró. Diopnak hat regénye jelent meg franciául, és egy wolof nyelven. Írt forgatókönyveket, és játszott is filmben, írt esszéket és egy operát, a Leena-t. Legismertebb műve a Murambi: A csontok könyve, egy hírhedt mészárlás kitalált számadása a ruandai 1994-es népirtás idejéről. Ezt a 100 legjobb 20. századi afrikai regény közé sorolta a Zimbabwei Nemzetközi Könyvvásár. Diopot rangos irodalmi díjakra jelölték Szenegálban, és Franciaországban is a “Les tambours de la mémoire” és a “Le cavalier et son ombre” regényeiért. Valamint alapítója a Solnak, egy független szenegáli újságnak.

Souleymane Ndiaye a szenegáli újság, a Le Pays au Quotidien munkatársa.