Niger az új Mali

Elemzés

2013. 02. 11. 20:33 mali

Mali kormányzati kudarca kezdettől fogva éreztette hatását Nyugat-Afrikában, de egy évvel a tuareg függetlenségi harc kitörése után már az erőtér is átrendeződni látszik. Mali egy elhibázott irányvonal áldozata lett.

Sudár István

Mali jó viszonyt ápol nemcsak egykori gyarmattartójával, Franciaországgal, hanem az Egyesült Államokkal is. Aránylag megfeleltek a kormányok a nyugati demokratikus normáknak, és egyike azon országoknak, akik részt vesznek az USA terrorizmusellenes kiképző programjában. Mali a szomszédos országokkal sem áll kiélezett helyzetben. Sebezhető a határokon átnyúló etnikai csoportok miatt, ezért a környező konfliktusok által mindig fenyegetve érzi magát, mert átterjedhetnek a területére. Éppen emiatt Mali nagyon sokat tesz a térségi együttműködésért, a konfliktusok rendezéséért. A mostani miniszterelnök, Touré közvetítő szerepet játszott Togo és Elefántcsontpart között. 2000 és 2001 között az ECOWAS (nyugat-afrikai gazdasági tömörülés) elnökségét is Mali töltötte be, és tagja a Nyugat-Afrikai Gazdasági és Pénzügyi Uniónak (UEMOA) is. Szoros szálak fűzik Szenegálhoz, Marokkóhoz, Líbiához. Nagyon sok mali polgár dolgozik Elefántcsontpartban, így az ország sok erőfeszítést tesz az ottani helyzet mihamarabbi rendezéséért. 2005-ben Bamakoban rendezték meg az Afrika-Franciaország csúcstalálkozót. A közelmúltban pedig Dél-Afrikával kötött megyállapodást a védelem területén. A korábbi miniszterelnököt, Konare-t 2003-ban négy évre kinevezték az Afrikai Unió Bizottságának elnökévé, amit 2007-ben meghosszabbítottak egy évvel. Infó: FCO

A fenti információkat figyelmen kívül hagyva, pusztán az újsághírekre építve a következőképpen fest Mali bukása. A terrorizmus elleni küzdelembe való készséges bekapcsolódásnak meg lett a jutalma idén januárban, mikor Franciaország és Nagy Britannia a kormány segítségére sietett, fél évvel az ENSZ BT felszólítása után. A hatékony beavatkozásnak köszönhetően a függetlenségi harcot leverték, és már csak a munka kevésbé látványos, de nehezebb része van hátra: a terroristák utáni hajtóvadászat. A francia beavatkozás kapcsán pedig mindkét félnek kezdik a szemére vetni a politikai baklövéseit. Franciaország a líbiai felkelők 2010-es támogatásával kapcsolatban hozott rossz döntést. Kadhafi eltávolításával megszűnt az az erős állami kontroll Líbia felett, ami távol tartotta a szélsőségeket az országtól. Kadhafi eltávolításának a térségre nézve két óriási következménye lett: a Kadhfit szolgáló tuareg harcosok hazatértek a törzseikhez a szomszédos országokba, valamint a líbiai sivatag gyakorlatilag a terrorizmus Kánaánja lett: az új líbiai kormánynak nincs kapacitása ellenőrizni a sivatagot, ott most bárki azt csinálhat, amit akar.

Kidal eleste komoly rettegést váltott ki a határ túloldalán bányászó franciákban

A brit és amerikai véleményvezérek nem szalajtották el a lehetőséget, hogy rúgjanak egyet Franciaországon, amiért destabilizálta az aránylag normális Nyugat-Afrikát. A Líbiából Maliba hazatérő tuareg harcosok közvetlen kirobbantói lettek a Maliban most elfojtott függetlenségi harcnak. Niger, Mali keleti szomszédja hasonló módon igyekezett hangsúlyozni, hogy mennyivel jobb Malinál. Innen nézve igaza is van, a meghökkentő inkább az, hogy az Egyesült Államok mennyire könnyen választott új üdvöskét magának. Egy hónappal a nyugati beavatkozás előtt, 2012 decemberében Niger vezetője, Tandja azt nyilatkozta, hogy a mali kormány elbukott, és magának köszönheti, mert nem tett megelőző intézkedéseket, szemben Nigerrel. Nigerben ugyanis 790 000 tuareg él, ami több, mint a teljes tuareg népesség fele, mégsem történt semmiféle felkelés. Pedig nem is olyan régen, 2007-2009 között a mali és nigeri tuaregek egyszerre lázadtak, és követeltek függetlenséget.

És ami azt illeti, Niger ügyesen szerelte le a saját tuaregjeit: ígéretet tett a kormányzat arra, hogy jobban bevonja a tuaregeket a kormányzásba. Ez nem függetlenség, de akkor tető alá került az alku. Ezután a tuaregek lakta országrészekben a hivatalnokok tuaregek lettek, vagy olyanok, akik ismerik a tuaregeket. Mikor pedig Kadhafi rendszerét Líbiában megdöntötték, Niger megerősítette a katonai jelenlétet a tuaregek lakta sivatagi országrészekben, és sűrítette az őrjáratokat. Mali ezzel szemben semmit sem csinált, pedig valószínűleg elég lett volna lehűteni a Líbiát megjárt veteránok történeteit hallgató 16 éves “sose halunk meg” serdülő tuaregek harci kedvét néhány meggyőző kormányzati harckocsival, meg rakétavetővel.

Igyekszünk csökkenteni a szerzői jogsértéseinket egy ilyen kézzel rajzolt térkép segítségével. A kiváló ábrán jól látható, hogyan oszlik meg a tuareg népesség, és hogy az ő területükön találhatók a jelentős uránérc mezők

Niger fejét gyorsan meg is simogatta az Egyesült Államok: már zöld az út a megállapodás előtt, hogy drón bázist építsenek az országban. Hogy ez Nigernek miért jó, az kérdéses, de hogy a nigeri kormánynak miért jó, az teljesen világos: a nyugati katonai segítség válság esetén. Válság pedig akkor lehet, ha a kormányok valami népszerűtlen, vagy részrehajló dolgot próbálnak lenyomni a soknemzetiségű lakosság torkán. Ilyent pedig bármelyik kormány szívesen tenne, úgy is fogalmazhatnánk, hogy ezzel a drón bázissal megszerezte a nigeri kormány a maga orbáni kétharmadát. Sőt, Tandja elnök még alkotmányt is módosított annak érdekében, hogy tartósan kormányon maradhasson. Egy drón bázis telepítése annyira intim cselekedet, hogy utána Niger miniszterelnökét már nem fogja többé cserben hagyni a Pentagon – a saját érdekében. Mindez feltűnő, mert Mali mostani válságos napjaiban még könnyebben beadta volna a derekát az Egyesült Államok kémrepülőteres ötletének. De Niger tette le az asztalra a stabilitás bizonyítékát, Mali pedig ennek az ellenkezőjét.

Össze lehet ezt gereblyézni ennyire szépen. Kár, hogy vakvágány. Ez a szép hírkupac annak figyelmen kívül hagyásán alapul, hogy mind az Egyesült Államoknak, mind Franciaországnak aktív Afrika-politikája van. A fenti összefoglalóban a nyugati hatalmak ostoba megfigyelők, akik számára az afrikai országok egzotikus instabil próbálkozások, és ki akarják választani a megfelelő jelöltet a gazdasági érdekeik védelmére. Viszont mivel tudhatjuk, hogy pontosan ismerik az afrikai országokat, nem elégedhetünk meg ilyen olcsó összefoglalással.

Ha elolvssuk a Boubacar Boris Dioppal készült interjút, megismerhetjük a másik megközelítést: a franciák merényletet követtek el Mali ellen. Ezt első olvasásra nagyon erős megállapításnak találhatjuk, ezért az ember elkezd töprengeni, hogy vajon csak vagdalkozásról van szó, vagy tényleg érdekei útjában állt Mali Franciaországnak. Mennyi az Egyesült Államok szerepe ebben a körben? Diop érvelése egy apró láncszemen alapul: felhívta a figyelmet, hogyan zajlott Kidal visszavétele. Azt mondta, a franciák kizárták a hadműveletből a mali hadsereget. Kizárták. Az európai hírügynökségek viszont azt az anyagot terjesztették, én magam azt olvastam, európaiként úgy tudom, hogy a mali hadsereg nem vállalja a további kockázatot, és nem halad tovább északra. Két lehetőség van: egyik, vagy a másik hazudik. A hírt olvasva magam sem értettem, a mali hadsereg miért riadna vissza saját országának visszavételétől, úgyhogy számomra nem kérdés az európai “csúsztatás” és innentől fogva nagyon szomorú kép rajzolódik ki. Mert ez esetben igaz az, hogy a franciák nem akarják elősegíteni Mali területi egységét, ez esetben pedig új magyarázatot kell találnunk a francia jelenlét hivatalos magyarázata helyett. Diop nem fejtette ki, mire gondol, miért akarnák a franciák a tuaregek kezére játszani az ország északi részét. Mindenki vagdalkozik a gazdasági érdekekkel, de szögezzük le: Maliban az bányászott aki akart, nemzetközileg az egyik legkedvezőbb adózási feltételek mellett. Politikai magyarázatot kell tehát találnunk, és hát kiveri a szemünket.

Idézem az angol wikipediát Mali külkapcsolatairól: “Mali egyik fő külpolitikai törekvése, hogy kontrollálja és megoldja a térség konfliktusait, úgymint Elefántcsontpartot, Libériát és Sierra Leonét.“ Elefántcsontpart francia, a Sierra Leone és Libéria pedig amerikai érdekterület. Nyugat-Afrika francia érdekterület. Mali pedig szervezkedik, elnököl, integrációt sürget, összehangolt védelmi politikát mozdít elő. Mali diplomáciai vezető szerepe messziről ordít. Mali megtörése nem más, mint a térségi integrációs folyamatok megtörése, vagyis Nyugat-Afrika megerősödésének megtörése.

Az ECOWAS tágabb körű integráció, de a pénzügyi unió sokkal "fenyegetőbb"

Mérhetetlenül feldühít ez, és hihetetlen egyúttal, hogy a 2013-ban ilyen megcsontosodott, életképtelen külpolitikával rukkol elő Franciaország, és az európai országok meg sorra ajánlgatják fel a kapacitásaikat “a terrorizmus nyugat-afrikai megfékezésére”. Ha létrejönne egy önállóbb, erősebb Nyugat-Afrika, ami az Európai Unió hálás partnere, nem kéne félni sem a terrorizmustól, sem Kína afrikai térnyerésétől. De ha Európa tényleg csak erre képes, hogy nyomorban és ellenségeskedésben tartja Afrikát, akkor nemcsak félhet Kína (további) térnyerésétől, hanem belenyugodhat. A régi állapotok fenntartásán fáradozni, Afrika ébredését kigáncsolni etikátlan, költséges, és kontraproduktív. Egy elhibázott irányvonal, saját sírunk megásása, az ENSZ eszméjének leköpése. Aki ezt megérti, annak fel kell emelnie a szavát a történtek ellen. Malinak támogatás kell!