Juanes, Thalia, szerelem, Mexikó, sombrero
Háttér
2013. 07. 27. 7:43 mexiko
Nehéz dolgom akadt, mikor pár hónappal ezelőtt megpróbáltam belelátni a mexikói könnyűzene világába. A vasfüggöny nem volt olyan áthatolhatatlan, mint a szappanoperák betétdalainak megindító kollekciója. De van zene azon is túl. Vagy mégsem?
Sudár István
A Billboard legfrissebb listáján La Arrolladora Banda el Limon de Rene Camacho nevű formáció áll az élen “A cipőd hangja” című opuszával, ami élből egy szerelmes dal. Nem, nincs gond a szerelmes számokkal, valószínűleg a Földön az első dal is szerelemből született, a zene egy ilyen művészeti ág, de Mexikóban már-már émelyítően kizárólagos téma a szerelem. Azt persze le kell szögezni, hogy igen kellemes hallgatni, főleg ilyen kánikulában néhány fröccs kíséretében a tornácon. A Billboard listáján végigmenve viszont hamar sejteni kezdtem, hogy bár az USA-ban vagy Európában ilyen mexikói zenét kívánnak a fülek, de kizárt, hogy a 115 milliós Mexikó kizárólag salsát hallgasson. Talán ti is emlékeztek arra a fotóra, amin egy kövér mexikói emó fiú áll feketében... Nyilván kell léteznie mexikói anti fitness clubnak vagy valami hasonlónak is.
Most persze nem írok a mexikói népzenéről és népzenészekről, a mariachikról, corridokról, rancherákról és sonokról. Csak a kivonatukat: sombrero, gitár, guitarrón, hegedű, trombita és olykor harmonika. La Cucaracha, Marcha de Zacatecas. A folytatásban összeválogattam a saját szám íze szerint (=kihagyva néhány műfajt) 14 youtube videót, ami számomra a mexikói könnyű- és alternatív zenét jelenti. Volt tesztközönsége a cikknek, úgyhogy jó szívvel ajánlom azt, hogy csak akkor olvassátok el, ha van 45 nyugodt percetek, mert akkor valódi utazás lesz egy távoli kontinensen, ha meg csak végigszaladtok a sorokon, aztán belehallgattok néhány számba, akkor nem sok öröm lesz benne. Meg kell adni a módját, jöjjön egy alternatív fiesta!
A Youtube-ot böngészve a gyanú beigazolódott. Kicsit persze másként. Míg a La Arroladora Banda el Limon de Rene Camacho slágerét 8 millióan nézték meg a Youtube-on, addig az ismert szappanopera-színésznő, Thalia No Me Ensenaste (a YTB-on) című dala 15 milliónál tart. Juanes három éves dala, a La Camisa Negra (a YTB-on) is összeszedett az évek alatt 21 millió megtekintést. A sztereotípia teljesen igaz a mexikói popzenére: latinos dallamok a szerelemről, és mindegyik dalban felcsendül a corason szó.
Más a helyzet, ha a nemzetközi áramlatokat keressük, például ha a már említett és lecsengett emo-korszakból mazsolázunk. Hiába Mexikó, nem sok mexikói dolgot hallhatunk ezekben a dalokban - eléggé porba zúzná a sötét tónusú zenét egy trombita felharsanása. De ha az éles ellentétét nézzük is, mondjuk a rockabilly-t, akkor is ezt látjuk, az amerikai recepttől nem tértek el már a '60-as években sem.
Mielőtt folytatnám azzal, amit jó szívvel ajánlok a mexikói bandák közül, annyit leszögeznék, hogy a mexikói dalolászás hagyományait elég komolyan őrzi a popzene, és csak a többi külföldről jött műfaj éli önálló, külföldi életét.
Namost a popzene érzékeny lelkű rajongóitól itt el is búcsúzok. A vállalkozásomról azt feltételeztem, hogy könnyű lesz és élvezetes, mint amilyen Mali zenéjének megismerése volt, de nagyobbat nem is tévedhettem volna. Abban az időben egy gyorsétteremben dolgoztam, ahol tudvalevően négyóránként ismétlődnek egész éven át ugyanazok a kedélyjavító örökzöld slágerek, amiktől az ember agya az orrlyukán folyik ki. Ezek kényszerű hallgatása után egyszerűen nem tudtam tolerálni azt, hogy a világ más, egzotikus tájain is folyik a csapból az együgyűség. Kiábrándító volt azt leszűrni, hogy nem csak a szorosan vett nyugati kultúra ontja magából a műanyag bóvlit. Viszont a kitartó keresgélésemnek köszönhetően az mp3 lejátszómra (jólvan, jólvan, ha összedobjátok rá a pénzt, vennék én menőbb cuccot is) sikerült nagyjából 20-25 számot összegerebjéznem, amikről úgy gondoltam, hogy ezeket hallgatva ki tudom majd nektek válogatni a legjobb mexikói dalokat. És igazam volt. Egy hónapon át munkába menet és jövet hallgattam ezeket, mígnem kezdtem hallani köztük a különbséget, és ekkor viszont vihar sebességgel törölgettem a mappából ki a számokat.
Beszéljünk konkrét dolgokról! Lényegében 3 olyan együttesre bukkantam, akik kiszolgálják az én zenei ízlésemet, ezek pedig a Zoé, a Mama Pulpa és a Café Tacuba. Ez utóbbi ráadásul már ki is vénhedt időközben, ami rossz ómen rám nézve. Rajtuk kívül is van olyan, ami tetszett, de azt maradjon a végére!
A Café Tacuba több műfajban is utazik, úgyhogy tőlük ajánlom a legtöbb számot. Ők egy olyan banda lehet, mint nálunk a Kispál, nem zeneileg, hanem jelentőségüket nézve. Nagyjából 10-20 évet töltöttek színpadon, és érezhetően főleg ott, tehát nem a lemez eladásokra koncentráltak. A frontembert az énektudásával már a Csillag születik előválogatóján kivágták volna, de valahogy olyan energikus az egész amit művelnek, hogy őket szerettem meg a legjobban. Itt van például az El Fin de la Infancia (a gyerekkor vége) daluk, amiben arról van szó, hogy szalagavós bál van, és többé nem szégyelli, hogyan táncol, sőt, fütyül rá, úgy táncol, ahogy akar, mert felnőtté vált.
Ugyanakkor nekik is csak minden 5. daluk szól ilyen köztes témáról, a többség természetesen a kínkeserves rózsatövises szerelemről. Másik kedvencem, amiben a világűr végtelenségéről nótáznak, egy igazán lírai szám az El Espaco (a YTB-on) , harmadik kedvencem pedig a mexikói zene összegzése, a PopuRock.
A Mama Pulpa (polipmama) is egy hasonlóan szedett-vedett társaság. Őket hallgatva jöttem rá, hogy Mexikóban is az lehet a divat, ami a hármas metrón: telefonról hallgatni a zenét. Egyszerűen képtelenség volt olyan minőségi feltöltéseket találni a Youtube-on, amit egy kifionomult fejhallgatóval is élvezni lehetett volna. Nem kell sznob dolgokra gondolni: csak a basszust hiányoltam, hogy el tudjak vonatkozni a motorfűrész recsegésétől. Viszont ők is egy jópofa formáció, csak most melyik számukat mutassam? Nem igazán lehet náluk olyat találni, ami igazán üt, viszont nagyon jó az, hogy nem sokat foglalkoznak a magamfajta kispolgárokkal, tolják, ahogy tudják, ez pedig felszabadító.
Ha már kezditek azt érezni, hogy csupa igénytelenségre harapok, akkor talán éppen időben kerül sor a Zoéra, amik ha nem lennének ennyire sznobok, jobban szeretném őket, de még így is jól állnak nálam. Velük a megcsináltság mellett a másik bajom az, hogy 3-4 szám meghallgatása után már cigiért és búcsúlevél-papírért nyúlnék, pedig egyikből sem tartok otthon. Szóval nagyon sima és kidolgozott a hangzás, szépen felépítik a számukat, de meglehetősen üres. Azért eléggé megszerettem a Polit (a YTB-on) , és a Labios Rotost (a YTB-on) , ezeket jó szívvel ajánlom, viszont ide mégis egy feldolgozást rakok, rá fogtok ismerni.
Végezetül két karakteres előadót hagytam, amivel nyilvánvalóan körbeértük a mexikói könnyűzene peremvidékét. Az egyik formáció a Bostich + Fussible, amiből Bostich egy ötven éves csóka, aki a Kraftwerkhez hasonló dolgokat próbálgatott a nyolcvanas években, de 2011-ben hozta össze aztt az albumot, amivel bekerülhetett a Gazéta mexikós válogatásába.
A másik pedig egy vén császár, Pablo Beltran Ruiz, akinek a zenéjét valószínűleg mindenki ismeri, aki nézett már filmet az '50-es évekből, vagy utazott már zenélős liftben. A vén kujon 1912-ben született, a miheztartás végett, akkor még volt Nagymagyarország, és csak 2008-ban halt meg, amikor már mindenkinek volt Facebook-fiókja. És közben ilyeneket trombitált:
Ennyi lett volna az idegenvezetés, és azok kedvéért, akik majd még néhányszor hallgatgatnák, készítettem egy mind a 14 belinkelt és beágyazott számot magába foglaló lejátszási listát a gazétás csatornánkon
