Mexikó, a demokrácia
Elemzés
2013. 08. 05. 17:38 mexiko
Mexikó az a 117 milliós ország, ahová évente 23 millió turista érkezik, a szabad vidék, ahová a Vadnyugat hősei menekülhettek az amerikai hatóságok elől, Tijuana mezein dús száron lengedezik a marijuana, és a szervezett bűnözés 24 ezer halottat követelt 2011-ben.
Sudár István
1917-ben lépett érvénybe Mexikó alkotmánya, ami rögzítette az ország demokratikus intézményrendszerét. Nyugodtan mondhatjuk, hogy egészen 2000-ig, amikor először győzött a forradalmi párton kívül más párt is a választásokon, nem volt Mexikóban valódi demokrácia. És azt is nyugodtan mondhatjuk, hogy azóta az ország a káosz határán billeg. Lehet, hogy a demokrácia nem is jó államforma? Lehet, hogy a többpártrendszer a korrupció melegágya? Lehetséges, hogy egy erős vezető évtizedeken át szolgálni tudja az ország javát?
1821-1857 Polgárháborús viszonyok, 50 rezsim váltja egymást: diktatúrák, köztársaságok és királyságok egyaránt.
1857-1861 Reform háború, melyben a liberálisok győznek, és Mexikó szövetségi, nem pedig központosított állammá válik.
1861-1867 Francia beavatkozás, cél a monarchia visszaállítása, de a köztársaság győz.
1877- 1911 Díaz-korszak (katonai diktatúra)
1910-1920 Mexikói forradalom
1917 Megszületik Mexikó demokratikus alkotmánya
1920-1929 Polgárháború
1929-2000 A Nemzeti Forradalmi Párt (mai nevén Intézményes Forradalmi Párt, PRI) nyeri a parlamenti választásokat.
2000-2012 Nemzeti Akciópárt (PAN) nyeri a választásokat.
2012 Újra a PRI kerül kormányra.
Mexikó helyzetében sok tanulságos dolog van. Az egyik ilyen, hogy az Intézményes Forradalmi Párt (PRI) hogyan tudott 2000-ig minden választást megnyerni úgy, hogy közben az ország demokráciának számított. Bár a fegyveresek bevetése nyilvánvalóan ott állt a Párt kelléktárában, amit bármikor alkalmazhatott a lázongó lakosság ellen, ennél kifinomultabb egypártrendszeről volt szó. A PRI - nagyon leegyszerűsítve - a polgárháború megnyerése (1929) után lényegében egy új intézményrendszert hozott létre, aminek köszönhetően olyan széles alapokon nyugodt az uralma, hogy a lakosság legjavát magába olvasztotta. Az új intézmények élére, közepére és aljára nem mulasztotta el a saját embereit ültetni sem. Egyfelől ennek köszönhette, hogy még odáig sem kellett elmenniük, hogy betiltsák a többi pártot. Ez persze nem jelenti azt, hogy a rendszer ne lett volna velejéig impotens. De önmagában a politikai teljhatalom nem lett volna elég a kormányon maradáshoz, mert a kirekesztetteknek mindig ott lett volna az újabb forradalom kirobbantásának eszköze.
Bár Mexikót senki sem tartja a demokrácia fellegvárának, de intézményrendszerét tekintve mégis demokratikus országról van szó. Figyelemre méltó, hogy a 19. században dúló polgárháborúban a szövetségi állam létrehozását akarók győztek, szemben a központosított birodalom híveivel. És az is megemlítendő, hogy akárhány császár-jelölt érkezett Európából sereggel, akárhány mexikói parancsnok érezte kötelességének az országból diktatúrát formálni, a lakosság mindig kiharcolta magának a demokráciát, legutóbb 1920-1929 között épp a PRI elődpártjának vezetésével. A bírói hatalom, a rendőrség és a parlament három különálló ág, és egyik sem parancsol a másiknak, hogy csak a legnagyobb porhintést említsem, az mégis a PRI malmára hajtja a vizet, hogy a bírók is, az ügyészek is, az ügyvédek is, a teremőrök is és a bíróság takarítói is, a rendőrök is, és a parlamenti képviselők is a Párt emberei, akik “együttműködnek egymással”. Az ilyen értelemben demokratikusan működő kormányzat legnagyobb túlkapása 1968 október 2-án volt, mikor a főváros Tlateloco nevű részében diákok, civilek és elégedetlen kormányzati munkatársak követelték a politikai foglyok elengedését, fejcserét a rendőrésg élén, és a jogrend helyreállítását. A kormány a teret övező házakra küldte az Elnöki Gárda embereit, és a tömegbe lövetett. Természetesen ahogyan az ilyen országokban lenni szokott, az állami televízió szerint a felfegyverzett tüntetők szállták meg a környező lakásokat, hogy onnan támadják a hadsereget. A hadsereg valóban jelen volt: a 10.000 tünetetőt 5000 katona és 200 harckocsi vette körül. Az esetről azóta sem lehet a kormányra bizonyítani semmit, mégis átlátszó, hogy mi történt. Az áldozatok száma az állami televízió szerint 30, a szemtanúk szerit 300 volt, és 1345 embert tartóztattak le. A vért kötvetelő fellépés ellenére a párt a következő választást is megnyerte.
A helyzet iróniája, hogy 2000 óta nem is nagyon lehet a PRI-rezsimre azt mondani, hogy minden választásukat elcsalták, mert 2000-ben a nép egyszerűen egy másik pártnak szavazott bizalmat, tehát a magyarázat a 71 éves uralomra az, hogy ennyire jók voltak.
Az mindenesetre biztos, hogy a polgárháború lezárulása után a párt valódi eredményeket mutatott fel, ami viszont feltehetőleg csak a társadalom átlagának jelentett jó körülményeket: sem a nemzetiségeknek, sem a társadalom peremén élőknek, sem az értelmiségi rétegnek, sem a feltörekvőknek nem engedett teret. A fellendülés, amit a PRI uralma hozott már 1929-től fogva, nem feltétlenül a leleményes kormányzás eredménye, hiszen egy másfél évszázada polgárháborútól nyögő, fél kontinensnyi ország könnyen mutat fel gazdasági eredményt, ha végre béke van. Ha napjaink drogháborúit figyeljük, ugyanezt mondhatjuk: a PRI uralma azért volt jó, mert teljesen a markában tartotta a hatalmat, és nem engedett megerősödni semmiféle politikai vagy alvilági csoportot. Így pedig béke volt. Ez viszont megint egy olyan dolog, ami még nem vezet automatikusan fellendüléshez, főleg, ha egy ország életét annyira átszövi a párt szervezete, mint Mexikóét. Mexikóban azonban olaj is van, ami hosszú távon nyújtott biztos anyagi bázist a pártnak, miután egy tollvonással államosították a külföldi tulajdonú olajipart. A kilencvenes évekre viszont a gazdaság már annyira rogyadozott, hogy önmagában az olajipar nem tudta biztosítani a kormány bevételi szükségleteit.
Talán csodálkozhatunk, hogy a hetvenes évek olajár-robbanásai mellett egy olajtermelő ország miért szegényedhet el. Erre a magyarázat az átgondolatlan költekezés. Olajipari modernizáció helyett kormányzati túlköltekezés volt napirenden, és az ipar más területein sem javult különösebben a versenyképesség.
Mexikó 1994-ben csatlakozott az Észak-Atlanti Kereskedelmi Egyezményhez (NAFTA), ami viszont gyengítette a PRI helyzetét az országban: bizonyos normákat már nem szeghetett meg, de legfőképpen társadalmi szakadékokat mélyített. A NAFTA-hoz való csatlakozásra a társadalom, ami évtizedek óta szocialista szólamokon nevelkedett, nem állt készen. Ez a multinacionális vállalatok előretörését hozta, a helyi ipar kiszorulását a hazai piacról, és ennek láncreakciójaként a társadalom egy része még mélyebb szegénységbe süllyed. Az USA vállalatai a mexikói olcsó munkaerő, és a vámmentes áruforgalom lehetőségét kihasználva Mexikó északi részére telepítették át az összeszererlő üzemeit, ami közepesen fizetett betanított munkát kínál nagy tömegeknek, nem többet. Tehát míg az ország legnagyobb részén vállalkozások mentek csődbe, nőtt a munkanélküliség, és nem emelkedtek a bérek, addig az ország északi részén a kormány azt ünnepelte, hogy szalagmunkása lehet az Egyesült Államok iparának. Nagyjából emiatt tört ki röviddel a csatlakozás után, 1994-ben a Zapatista-felkelés, amit azóta sem sikerült teljesen elfojtani.
2000-ben a választásokon Francisco Labastida (PRI) és Vincente Fox (PAN) csapott össze, és egy paraszthajszállal győzött csak Fox. A választások körül sok összeesküvés-elmélet született, amik közül a legfigyelemreméltóbb az, miszerint a PAN csak azért jött létre, hogy az addig töretlenül kormányzó PRI-re nehezedő társadalmi elégedetlenségnek egy tervezett kifutást adjanak. Ezzel azonban nem kell különösebben foglalkoznunk, mert a PRI az utolsó évtizedében már igencsak megkövült, és nem tudott megfelelő választ adni a problémákra. A korrupció annyira lerontotta az ország teljesítőképességét, hogy ha valamelyik tagállamban nem a párt embere nyerte a kormányzói címet, ott látványos fellendülés ment végbe. Teljesen átláthatatlan költségvetések, urambátyám beszerzések, mi kutyánk kölyke előléptetések, és az ezekkel járó tehetségtelen megoldások. A társadalom egyre nagyobb része igényelte ennek a felszámolását.1988-ban már majdnem megdöntötték a PRI töretlen uralmát az országos választásokon, de csalás vastag gyanúja mellett ekkor még meg tudta őrizni a kormányt.
A 2000-es kampányban, de azóta is, minden induló párt a korrupció elleni küzdelmet, az átlátható költségvetést, és a gazdaság fellendülését ígéri, és ezekben az időszakokban a lakosság talán el is tud feledkezni arról, hogy az ország már rég nem a kormány kezében van. Folytatjuk...
