Az ukrán válság összefoglalása
Elemzés
2014. 07. 21. Sudár István
A nyugati országok nem mondanak le Ukrajna területi integritásáról, és ennek érdekében Oroszországgal szemben újabb szankciókat léptetnek életbe. Az eszkalálódó konfliktus egyre több emberéletet is követel - mi áll a háttérben?
Mi történt, hol tartunk?
2013-ban tiltakozásokat és tüntetéseket indított el, hogy Viktor Janukovics ukrán elnök nem írta alá az EU társulási egyezményt november 21-én. Az ellenzék az Euromajdan mozgalomban kovácsolódott össze, és követelésük az volt, hogy a kormány fűzze szorosabbra a viszonyát az Európai Unióval, Janukovics pedig távozzon. A mozgalom sikeres volt, 2014. február 21-én Viktor Janukovics elhagyta Kijevet, és Oroszországba menekült. Másnap az ukrán parlament leváltotta, és a következő héten kinevezte az ideiglenes elnököt, Olekszandr Turcsinovot, aki Julia Timosenko egyik legközelebbi munkatársának számít. Az új kormányt elismerte az Egyesült Államok és az Európai Unió is, Oroszország azonban illegitimnek minősítette. Ukrajna keleti részében tüntetések indultak a kormányváltás miatt. A kormányváltás mellett a nyelvi törvény ellen is tüntettek, szerették volna, hogy az orosz is hivatalos nyelv legyen. A tüntetések erőszakossá váltak.
Február 26-tól oroszbarát fegyveresek fokozatosan átvették az ellenőrzést a Krím-félsziget fölött. Felmerült a gyanú, hogy orosz katonák is vannak közöttük, illetve az ukrán hadsereg dezertőrjei.
Március 1-én Odesszai területen is tüntetések indultak. A teljes ukrán hadiflottát kivonták a Krím félszigetről. Másnap oroszbarát erők megpróbálták a Krímben elfoglalni az ukrán laktanyákat és parancsnoki posztokat. Ekkor becslések szerint már 15 ezer orosz katona tartózkodott a Krímben. Ukrajna mozgósította a haderejét, és az Ukrajna biztonságáért garanciát vállaló nagyhatalmakhoz fordult, hogy szavatolják az ország területi épségét. A NATO a katonai műveletek és a fenyegetőzés leállítására szólította fel Oroszországot. Ugyanezen a napon Harkovban is összecsaptak az oroszbarát aktivisták és az új kormány hívei. Összeült az ENSZ Biztonsági Tanácsa.
Március 1. és 6. között oroszbarát aktivisták elfoglalták a donyecki államhivatalt. A városban március 13-án is erőszakos összecsapások voltak a Majdan pártiak és az oroszbarátok között.
Március 16-án, három héttel Janukovics leváltása után népszavazást tartottak Krímben, amin megszavazták az elszakadást Ukrajnától. A népszavazást az Atlantikum országai nem tekintik érvényesnek. Másnap a krími parlament kikiáltotta függetlenségét, és kérte csatlakozását az Orosz föderációhoz. Harmadnapon Oroszország és a Krím aláírta az egyezséget, és Krím Oroszország része lett. (2014. március 18.)
Március 27-én az ENSZ-közgyűlés kiadta a nem kötelező erejű 68/262-es állásfoglalását, ami kimondja, hogy a krími népszavazás érvénytelen, és Krím Oroszországhoz csatolása jogszabályellenes. Ezekben a hetekben már naponta 500-700 Ukrajnába tartó orosz állampolgárt tartóztatott fel az ukrán határőrség az orosz-ukrán zöldhatáron.
Április 6-án Donyeckben 1000-2000 tüntető követelt a krímihez hasonló referendumot és csatlakozást Oroszországhoz. A szeparatisták kikiáltották a Donyecki Népköztársaságot. A népszavazás legkésőbbi időpontját május 11-ben állapították meg. Egyúttal kérték Vlagyimir Putyin orosz elnököt, hogy küldjön orosz békefenntartókat a térségbe.
Április 7-én oroszbarát tüntetők elfoglalták az államhivatal épületét Harkovban, és szintén kikiáltották elszakadásukat Ukrajnától, mint a Harkovi Népköztársaság. Donyeckhez és főleg Krímhez képest ebben a régióban eddig béke volt.
Április 15-én az ukrán parlament nyilatkozatot adott ki, miszerint Krímet Oroszország által átmenetileg megszállt területnek tekintik. Másnap Ukrajna megkezdte a "terror ellenes műveletet", aminek keretében Donyeck Területen visszafoglaltak néhány épületet. Tüntetőket kergettek szét páncélos járművekkel Kramatorszkban, és kiűzték a fegyvereseket Szlovjánszkból. Még ugyanezen napon 300 oroszbarát aktivistát támadott meg az ukrán hadsereg Mariupolban, Molotov-koktélokat dobálva rájuk. Szintén ekkor Odesszában is kikiáltottak egy köztársaságot, az Odesszai Népköztársaságot, az interneten. Jelentős megmozdulásokra itt nem került sor, és a hangulat május elejére teljesen lehiggadt.
Április 17-én Ukrajna, az Egyesült Államok, Oroszország és az Európai Unió négy oldali találkozót tartott Genfben, hogy tárgyaljanak az ukrajnai krízis megoldásáról. A találkozó egy nyilatkozat kiadásával zárult, ami kijelentette, hogy minden oldal egyetért abban, hogy lépéseket kell tenni a krízis enyhítésére. Megállapodtak, hogy az illegális katonai alakulatokat fel kell számolni Ukrajnában, és a megszállt épületeket el kell hagyni, le kell fegyverezni. Továbbá minden kormányellenes tüntetőnek amnesztiát kell adni. Szintén ezen a napon Putyin elismerte az orosz fegyveres jelenlétet Krímben.
Április 27-én több száz tüntető kikiáltotta a Luhanszki Népköztársaságot Luhanszk Területen. Követelték a tüntetők számára az amnesztiát Ukrajnától, az orosz nyelv elismerését hivatalos nyelvként és népszavazást a térség státuszáról.
Április 28-én Harkov polgármesterét, Hennadij Kernest meglőtték ismeretlen elkövetők. Korábban több erőszakmentes tüntetés is volt a városban. Kernes rendíthetetlen ellenfele volt az Euromajdannak, de ugyanakkor az oroszbarát lázadást sem támogatta, nem szerette volna Ukrajna szétdarabolódását.
Május 11-én megtartották a népszavazást Donyeck Terület státuszáról. A frissen alakult népköztársaság szerint 75%-os volt a részvétel, 10% voksolt az elszakadás ellen, és 89% mellette. EBESZ-megfigyelők nem felügyelték a referendumot, mert az erőszakos helyzet miatt nem tudtak a térségben akadálytalanul dolgozni. Ugyanezen a napon Luhanszk Területen is megtartották a népszavazást, szintén 75%-os részvétel mellett 96,2% szavazott az elszakadás mellett.
Június 6-án tartották meg a gyűlésüket a G8-ak G7-ek néven, Oroszország kizárása miatt. Vlagyimir Putyin elnököt arra szólították fel, működjön együtt a nemrégiben megválasztott ukrán államfővel, Petro Porosenkóval. A követelések között szerepel, hogy Oroszország vonja vissza az ukrán határnál összevont csapatait.
Az oroszbarát erők ellenőrzése alatt álló területeket a térképen láthatjuk.
Orosz szemszögből
Mikor Krímben a tiltakozás kezdett eszkalálódni, Barack Obama amerikai elnök telefonon beszélt Vlagyimir Putyin orosz elnökkel. Ekkor Putyin azt mondta, „amennyiben továbbterjed az erőszak Ukrajna keleti régióira és a Krímre, akkor Oroszország fenntartja magának a jogot saját érdekei és az ott élő orosz ajkú lakosság megvédelmezésére". A Kreml honlapján ezzel kapcsolatban még annyi kiegészítés állt, hogy elképzelhető, Oroszország minden olyan ukrán területre katonákat vezényel, ahol az orosz ajkúak többségben vannak.
Oroszország javaslata Ukrajna számára az volt, hogy alakuljon át föderatív országgá. Az ország politikai kettéosztottságán és a kisebbségi politika miatti súrlódásokon ez enyhíteni tudott volna. Ukrajna azonban hallani sem akart erről a tervről, mert az ország működésképtelenné és kiszolgáltatottá tételét látták benne.
Ahogy az események követték egymást, a konfliktus Oroszország és Ukrajna között egyre mélyebb lett. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának vitáján Vitalij Csurkin orosz nagykövet kijelentette, hogy a kijevi kormánynak szakítania kell a radikálisokkal, és figyelmeztetett, hogy a radikálisok akciói „súlyos fejleményekhez vezethetnek, az Oroszországi Föderáció ezt próbálja megakadályozni". Oroszország a krími oroszbarát hatóságok kérésére avatkozott be a válságba. Júniusban a felek fegyverszünetet kötöttek, de az ukránok ezt megszegték, és lőttek az oroszbarát felekre, és igyekeztek újabb területeket ellenőrzésük alá vonni. Továbbá nem tartották be a genfi megállapodást sem az illegális alakulatok lefegyverzéséről.
Az ukrán konfliktus Vlagyimir Putyin népszerűségének nagyon sokat hozott, és úgy tűnik, hogy a politikai haszon felülmúlja a rövid- és középtávú gazdasági veszteségeket.
Az Európai Unió fokozatosan sújtja szankciókkal Oroszországot. Több személy ellen rendeltek el vagyonbefagyasztást és beutazási tilalmat, és néhány vállalat is felkerült az uniós feketelistára. Májusban már hatvan fölött járt azok száma, akik ellen az Európai Unió büntetőintézkedést rendelt el Ukrajna szuverenitásának, területi egységének megsértése, veszélyeztetése miatt.
A szankciók hatására a tavasz során a befektetők egymás után vonták ki a tőkéjüket Oroszországból, bár úgy tűnik, nyáron ez a folyamat már kezd megfordulni. A rubel leértékelődött, az orosz cégek nehezebben jutnak külföldi hitelhez, és a termelés is csökkent. Kérdés azonban, hogy ez mennyire írható az ukrajnai krízis számlájára, másképpen: mekkora kényszerítő ereje van a nyugati szankcióknak?
Úgy tűnik, hogy az importhelyettesítő politika már a szankciók bevezetése előtt megkezdődött. A komolyabb nyugati megszorítások ennek a politikának csak lökést adnak, azaz hosszú távon azzal számolhatunk, hogy a nyugati gazdasági rendszerrel párhuzamosan Oroszország kifejleszti a saját gazdasági rendszerét a vállalatoktól a bankkártyákig. Amit ezek a szankciók okozhatnak, hogy a sürgető helyzet minőségi romlást eredményez az importhelyettesítésben, ami középtávon az elszakadást visszafordíthatatlanságát eredményezi. Üzleti lehetőségeket tekintve ez inkább a nyugatnak árt.
A gazdasági aspektushoz tartozik az is, hogy Oroszország gazdasága nem olyan kifinomult, mint amilyennek nyugaton gondolják. A szankciók egy modern gazdaságot képesek sakkban tartani. És valóban, az oroszországi modern gazdaságot ezek a szankciók tényleg érzékenyen érintik: a pánik ebben a szektorban már önmagában is hatalmas károkat okoz. De a gazdaság magja inkább kézi vezérelt, aminek a fő ösztönzője a földgáz-üzlet. Tehát azt lehet mondani, hogy a szankciók az orosz gazdaság nyugati típusú, független szegmensét szorítja sarokba, ami az amúgy is visszaszorult neoliberálisok politikai erejének adja meg a kegyelemdöfést. Hosszú távon pedig azt akadályozza meg, hogy Oroszország nyugati típusú, modern országgá váljon. Ráadásul, ha egy ekkora ország fordul el a nyugati modelltől, az gyökeresen felülírja a mostani paradigmát, ami a demokratikus és liberális berendezkedést modernnek, a demokratikus értékrend érvényét pedig globálisnak tekinti.
Oroszország vesztesége tehát a nyugattól való eltávolodás. Ellenoldalon viszont nagyot haraphat az ukrán csernozjomból. A híres feketeföld gazdasági súlya nem csekély: Ukrajna GDP-jének 10%-át a mezőgazdaság adja (igaz, ez a fejletlen nemzetgazdaság egyik velejárója is). Ezen kívül biztonságban tudhatja Oroszország a fekete-tengeri bázisát. Sokan legyintenek a kelet-ukrajnai iparra, pedig a jelenlegi állapotukban is értéket képviselnek az olajfinomítók, vegyi művek, gabonatárolók, vízerőművek, és Európa két legnagyobb atomreaktora. De figyelembe véve az elmúlt évek gázvitáit, az európai törekvést, hogy függetlenítsék magukat az orosz földgáztól, nem mellékes, hogy az érintett terület 45 ezermilliárd köbméter földgázt rejt. Stratégiai érdek, hogy ez orosz ellenőrzés alá kerüljön. A földgáz mellett magnézium, szén és vasérc is a földdel jár. Nem mellékes, hogy a Déli-áramlat megépítése is olcsóbb lesz, ha kisebb szakaszon kell a tenger alatt kikerülni Ukrajnát. Nem véletlen tehát, hogy egyes pletykák szerint Krím megszállását már hat éve tervezik a Kremlben.
A magyar kisebbség helyzete
A kelet-ukrajnai események közvetlen kirobbantója a kormányváltás és a 2012-es nyelvtörvény eltörlése volt. Kézenfekvőnek tűnt tehát, hogy a nyelvtörvény eltörlését az ország többi részén élő kisebbség is ellenkezve fogadja, akár a krími tatárok, akár a román vagy a magyar kisebbség. Kárpátalja esetében azonban más volt a helyzet. A 2012-es nyelvtörvény kimondja, hogy ahol a kisebbség aránya eléri a 10 százalékot egy közigazgatási egységen belül, használhatják hivatalosan is anyanyelvüket. A helyi kritikusok szerint ezt az ukrajnai orosz lobbi harcolta ki magának, és kimondottan magukra gondoltak, nem pedig a kisebbségekre. Az elfogadott törvény a regionális vezetőségek ennek megfelelően itt nem is hajtották végre, különféle technikai okokra hivatkozva. A magyar közösség pedig nem tett eredményes lépéseket. Magyarország is hagyta a földön heverni a lehetőséget.
Mivel a 2012-es nyelvtörvényt az "oroszbarát" Régiók Pártja erőltette, várható volt, hogy az őket leváltó Euromajdan mozgalom ezt a rendelkezésüket fogja az elsők között eltörölni. Vélhetően európai nyomásra az ideiglenes elnök, Turcsinov végül nem írta alá a nyelvtörvény eltörlését. Tavasszal a magyar külügy azon félelmének adott hangot, hogy a Kárpátalján is felbukkanó radikálisok célponttá tehetik a magyar kisebbséget, de a térségben nem történt zavargás.
Június 7-én ült tárgyalóasztalhoz az új ukrán elnökkel, Petro Porosenkoval a magyar miniszterelnök. Orbán Viktor ezt követően úgy nyilatkozott, hogy a tárgyaláson megnyugtató és biztató tájékoztatást kapott az új ukrán államfőtől az országban élő magyar kisebbség jogainak elismerése és tiszteletben tartása tekintetében. Petro Porosenko kritikusai az EU bábjának festik őt le, ami alapján jogos lehet a spekuláció, hogy megszületnek a kívánt jogszabályok, és a betartásuk ezúttal jobban átmegy a gyakorlatba.
Az EU és az USA szemszögéből
Az Európai Unió és az Egyesült Államok azonnal kiállt Ukrajna területi integritása mellett. Samantha Power, az USA ENSZ nagykövete a Biztonsági Tanács ülésén azt mondta, hogy „Oroszországnak fel kell hagynia ukrajnai intervenciójával, mert provokatív akcióival könnyen túlfeszítheti a húrt.” Március elsején, a Putyin-Obama telefonbeszélgetésben az amerikai elnök követelte Putyintól, Oroszország rendelje vissza a kivezényelt orosz alakulatokat krími bázisukra, tartózkodjon az ukrán válságba való mindennemű beleavatkozástól, és figyelmeztette őt, hogy Oroszország „egyre jobban el fog szigetelődni a nemzetközi közösségtől, ha folytatja az ukrajnai intervenciót”. A szavakat aztán tettekre váltották, zárolni kezdték orosz üzletemberek külföldi számláit, és további gazdasági szankciókat helyeztek kilátásba. A befektetők a bizonytalan helyzet miatt elkezdték kivonni a tőkéjüket az országból, aminek köszönhetően a Rubel esni kezdett.
A Kijevi Nemzetközi Szociológiai Intézet február 8-18 között (a nagyobb zavargások előtt) készített közvélemény kutatást Ukrajnában az Oroszországhoz való csatlakozásról. Kiderült, hogy átlagban a megkérdezettek 12 százaléka támogatná az elszakadást és az Oroszországba olvadást. 68 százalékuk egyetértett abba, hogy Ukrajnának egyben kell maradnia, és baráti kapcsolatokat kell ápolnia Oroszországgal. Néhány régióban az átlagnál többen támogatták az elszakadást.
Ez a felmérés világosan mutatja nemcsak azt, hogy a szeparatizmus támogatottsága jóval alacsonyabb, mint ahogy az oroszbarát erők állítják, hanem azt is, hogy a tettek mezejére csak azokon a területeken léptek, amik határosak Oroszországgal. Így például ha Luhanszk fellázadt, és deklarálta elszakadását Ukrajnától, ahol 24,1% támogatottságot mértek korábban, akkor Odesszában is hasonlóan kellett volna alakulnia a folyamatoknak. Ennek ellenére ott májusban lényegében kihűlt a konfliktus.
Ukrajnában világosan ütközött már korábban is az európai és az orosz lobbi közti érdekellentét. A megoldást azonban nem a Huntingtoni törésvonal (oroszajkú kelet-Ukrajna és ukránajkú nyugat-Ukrajna) mentén próbálja az Atlantikum megtalálni, hanem határozottan kiáll Ukrajna területi integritása mellett. Az orosz föderatív javaslatot maga Ukrajna utasította el, mert ebben az önrendelkezésük és működőképességük csorbulását látták.
Az Európai érdek egyértelműen az egységes Ukrajnát kívánja, és márciusban az amerikai szenátus el is fogadta a törvényjavaslatot, ami 50 millió dollárt irányoz elő az ukrajnai demokratikus kormányzás és a korrupcióellenes harc finanszírozására. További 100 millió dollárt szán az Egyesült Államok, illetve az Európai Unió és a közép- és kelet-európai országok közötti biztonsági együttműködés megerősítésére, valamint az Ukrajnának és a térség országainak szánt védelmi és biztonsági segítségnyújtás finanszírozására. Ez azt jelenti, hogy több, mint 100 millió dollár támogatást kap az Ukrán kormány, aminek egy részét közvetlenül biztonságpolitikai célokra használhat fel. Májusban a republikánus szenátorok fegyverszállítmányokat is javasoltak, de ezt nem szavazták meg.
Az ukrán kormány mögötti kiállásnak köszönhetően az oroszbarát felkelők a három keleti tartományban tudták csak tartósan fenntartani a pozíciójukat, és egyelőre úgy néz ki, hogy rövidtávon lemondtak a nagyszabású elszakadási tervről (ami egész Kelet-Ukrajnát érintené). Az atlanti hatalmak abban támogatják az ukrán kormányt, hogy pacifikálja Donyeck és Luhanszk tartományokat is, Krímmel kapcsolatban pedig valószínűleg másféle megoldásban gondolkoznak.
Ukrajna aláírta a társulási egyezményt
Bár az ország közel sem nevezhető stabilnak, a vámterülete pedig egyelőre amorf (Krím vitatott hovatartozása, Donyeck és Luhanszk de facto elvesztése), az Európai Unió és Ukrajna kormánya is elérkezettnek látta az időt a társulási egyezmény aláírására, ami 2013 novemberében még meghiúsult. A szerződést 2014. június 27-én írták alá.
A megállapodás Ukrajna számára egy lehetőség az orosz befolyás ellensúlyozására, az Uniónak pedig a befolyási övezetének növelésére. Ennek ellenére alkudozások zajlottak a háttérben. Az ukrán kormány 20 milliárd eurós hitelt kért a megállapodás aláírásáért, amit a német kormány határozottan elutasított. Georg Streiter helyettes kormányszóvivő azt mondta, úgy tűnik, a kijevi vezetés a javaslattal el akarja terelni a figyelmet arról, hogy kizárólag az ukrán kormány a felelős a jelenlegi politikai helyzet kialakulásáért. Az uniós társulási szerződés az elkergetett Viktor Janukovics elnöksége alatt is feltételekhez volt kötve, egyebek közt a bebörtönzött Julia Timosenko külföldi gyógykezelését lehetővé tevő törvény elfogadásához. Ezt akkor orosz nyomásra nem szavazták meg, így esett kútba a megállapodás, és indult útjára az Euromajdan mozgalom.
Azóta az orosz álláspont is változni látszik. Még az egyezmény tényleges aláírása előtt Szergej Lavrov orosz külügyminiszter arról tájékoztatta Walter Steinmeier német külügyminisztert, hogy Oroszország nemcsak a párbeszédet szorgalmazza Kijev és a délkelet-ukrajnai tiltakozók között, de mielőbbi egyeztetéseket sürget Brüsszellel és Kijevvel Ukrajna tervezett uniós társulási tagságáról. Az orosz pálfordulás mögött a leendő kiegyezési javaslat körvonalai látszódnak. Oroszország elfogadja Nyugat-Ukrajna belépését az európai vámövezetbe, cserébe az Unió elfogadja Krím, Donyeck és Luhanszk Oroszországhoz csatolását.
Ezt látszik alátámasztani az a magatartás is, miszerint Oroszország ténylegesen szorgalmazza a tűzszünetet a forrongó tartományokban. Ez a szerep hálás feladat, hiszen a tűzszünet az oroszbarát aktivistáknak kedvez, akik jelenleg Luhanszk és Donyeck területének többségét tartják ellenőrzésük alatt. Figyelembe véve, hogy a mostani ukrán vezetés határozottan elkötelezi magát az Unió felé, Luhanszk és Donyeck tartományokban akár egy EBESZ által felügyelt népszavazáson is az elszakadásra voksolna a többség, főleg, ha Oroszország végig tartani tudja a belátó békéltető szerepét.
Hol késik a béke?
A helyzet azonban nem ennyire sima, hiszen az Unió és az USA többször is egyértelműen kijelentette, hogy ragaszkodnak Ukrajna területi egységéhez. Amiért az Oroszoknak különösen megéri konfrontálódni az Atlantikummal, az ugyanúgy megéri az Atlantikumnak is. Oroszország adja Európa gázellátásának 40 százalékát, aminek 80 százaléka Ukrajnán keresztül érkezik. Európa évek óta próbál alternatívát találni az orosz földgázra, láthattuk például, hogy mikor a Nabucco vezeték megépítése napirenden volt, még Törökország EU-csatlakozását is jobban egyengették, mint például Horvátországét, és Bulgária hiányosságaival is elnézőek voltak a 2007-es felvételekor. A Nabucco kútba dőlése után viszont Törökország is kikerült a figyelem középpontjából. Ukrajna keleti területén található hatalmas földgázmezők valóban átrendeznék az EU-orosz kapcsolatot, még ha nem is egykettőre. Viszont ezek a földgázkészletek sem érnek meg bármekkora konfliktust Európa részéről, hiszen a lengyel és francia palagáz kitermelés felfutásával is automatikusan romlani fog Oroszország alkupozíciója, függetlenül attól, hogy rendelkezik-e a kelet-ukrajnai földgázvagyonnal. De el fognak menni addig, ameddig a "kelet-ukrajnai lázadás" fedőtörténet engedi.
Ez azt jelenti, hogy Ukrajna továbbra is bízhat a nyugat pénzügyi segítségnyújtásában, legyen szó a "biztonság megerősítéséről", vagy az "ország kohéziójának növeléséről". Az "oroszbarát felkelők” mellett pedig Oroszország is kiáll, ami olyan beavatkozást jelent, mint Krím esetében. Ebben a konfliktusban az ukrán kormánynál egyetlen labda pattog, az pedig a békekötés, és a veszteségek elfogadása. A jelenlegi helyzetben sem Oroszországnak, sem a NATO-nak nem kell bepiszkolnia a nevét, mert az ukrán hadsereg és az oroszbarát ukrajnai aktivisták harcolnak egymással. Nehézfegyverzetet és légierőt egyik oldal sem vetett be, mert az nyílt háborút jelentene, tehát látszik, hogy mindkét oldal elkötelezett a polgárháború látszatának fenntartásában. Sematizálva a helyzetet, Ukrajna biztosítja a helyszínt két terjeszkedő hatalom meccséhez. Amíg Ukrajna bízik abban, hogy nyugati támogatással vissza tudja foglalni a szakadároktól a keleti országrészt, addig Oroszország ennek megfelelő erejű támogatást fog adni a felkelőknek.
Az esélyei mindkét félnek jók. A nyugati közvélemény egyértelműen Putyin-ellenes (lásd orosz fellépők kifütyülése az apolitikus Eurovízión), aminek köszönhetően a szeme sem rebben senkinek, ha Ukrajna a fegyverszünetet megszegve próbálja csökkenteni a szakadárok területét. A szakadárok/terroristák elleni akció égisze alatt Ukrajna sok mindent megengedhet magának ebben a játszmában. Oroszország pedig egy olyan konfliktust vállal fel a "kizsákmányoló, képmutató és lenéző" nyugattal, ami a nemzeti érzelmeket olyan fokra hevíti, hogy Donyeckben megolvadnak a kohók. A társadalmi támogatottság orosz oldalon is megvan, ami közvetlen és korlátlan hadtáp utánpótlást jelent a kelet-ukrajnai szakadárok számára. Ez Ukrajna számára egy állóháborút jelent, amit a status quo szerint már februárban elvesztett.
Globális következmények
Nem Ukrajna az egyetlen posztszovjet ország, ahol jelentős számú orosz kisebbség él. Ilyenek a Balti államok, vagy ilyen Kazahsztán is. Oroszország kis szomszédjai számára az Ukrán beavatkozás ellenérzést vagy pánikot váltott ki, és érdeklődve fogadják Oroszország riválisainak befolyási szándékát. Mutatja ezt, hogy Ukrajna mellett Moldova és Grúzia is aláírta az EU társulási egyezményt, Belső-Ázsiában pedig Peking eszközölt ki giga-beruházásokra megbízást.
Az ukrajnai konfliktus egy újabb mérföldkőnek látszik az érdekövezetek egyértelműbb elkülönülésében. Az orosz beavatkozás nyíltan támogató vagy ellenző állásfoglalásokat váltott ki a szomszédos országokból, és tartós elköteleződést egyik, másik, vagy harmadik irányban. Ahonnan már nincs visszaút, például egy EU-val társult Grúzia ha akarna se tudna Oroszországgal szorosabb viszonyt ápolni középtávon.
És végül az is kirajzolódott, hogy Oroszország lerázta magáról a nyugati elvárásokat, azaz világosan önálló hatalmi centrumként kell tekinteni rá. Önálló célkitűzésekkel, önálló értékrenddel. Ez kihatással lehet az ENSZ BT működésére, vagy a nemzetközi egyezmények evolúciójára. Szintén kihat arra, ahogyan a polgárháborúkban szemben álló felek nemzetközileg milyen támogatottságot kapnak (ahogyan Szíriában például már megálljt mondott Oroszország Amerikának), és a középhatalmak orientációjára (ahogyan Irán is nyitott az USA felé az iraki helyzet kezelésében).
