Venezuela gazdasági szabadságharca
Elemzés
2014. 09. 28. 12:31
Szeptemberben 24 embert vettek őrizetbe egy Caracasban rendezett demonstráció után. A 2013-ban paraszthajszállal győzedelmeskedő Nicolas Maduro elnök körül egyre fogy a levegő, de a gazdasági szabadságharcot nem adhatja fel.
Szeptemberben ismét tüntettek Maduro ellen, a megmozdulást az elnök nem tolerálta és 24 tüntetőt őrizetbe vettek. Év elején történtek a legkomolyabb tüntetések, februárban összesen 42 halottat és több, mint 600 sérültet követelt a kormány kemény fellépése. Több, mint 3300 embert tartóztattak le. Közben a legnagyobb olajkészletekkel rendelkező ország boltjainak polcairól kiürülnek a termékek, áruhiány lépett fel. Legutóbb az egyik legrégibb napilapjuk függesztette fel a nyomtatott megjelenését, újságpapír hiányában. Az ellenzék élesen elutasítja Maduro véleményét, miszerint a gazdasági bizonytalanság a tüntetők miatt van, és hogy őket „a külföld”, egészen pontosan az Egyesült Államok pénzeli. És bár nehéz lenne Maduro módszereivel egyet érteni, és a demokrácia melletti elköteleződését elhinni, nehéz elterelni a gyanút az USA esetleges aknamunkájáról. Maduro 2013 áprilisában nyerte meg a választásokat, amit Hugo Chavez márciusi halála miatt kellett kiírni. Maduro, Chavez szellemi örököse össztűz alá került: félreállításával Venezuelát újra a demokrácia útjára lehetne terelni.
Elnök-parancsnokunk Hugo Rafael Chávez Frías
Venezuela termelésében 50%-ot tesz ki az olajipar, a kivitelnek pedig a 95%-át adja. Az 1970-es olajár-robbanás nagy bevételekhez juttatta az akkori kormányt. Ebből olyan szociális juttatásokat állítottak be, amivel Venezuela lett Dél-Amerika legvonzóbb állama. Vendégmunkások és bevándorlók érkeztek a többi latin-amerikai országból, Venezuela kilátásai ragyogóak voltak. Az 1980-as években azonban mérséklődött az olaj ára, és a tendencia az ezredfordulóig nem is változott. A legtöbb latin-amerikai országgal ellentétben Venezuelában polgári demokrácia volt, két jelentős párt váltógazdaságával. A visszaeső olajár a mindenkori kormányoktól a jóléti kiadások radikális csökkenését követelte volna meg, de a választási populizmus miatt ezt egyik kormány sem merte megtenni. Ahogy az olajár csökkent, az államháztartási hiány úgy nőtt. A magas hiány évi 30%-os inflációhoz, áremelkedéshez, reálbér csökkenéshez vezetett. 1992-re már olyan nagy volt a társadalmi feszültség, hogy az akkor még katonatisztként működő Hugo Chavez puccsot kísérelt meg. Társaival nem jártak sikerrel, Chavez börtönbe került, de a korrumpálódó politika révén hamar amnesztiát kapott.
1998-ban Hugo Chavez is indult a választásokon. Pártját 1995-ben alapította Ötödik Köztársaság Mozgalom néven. Kampányszövege vonzó és egyszerű volt: "[Chavez] csapás az oligarchákra és a szegények hőse". A választásokat a korrupt politikusokba belefáradt lakossággal megnyerte. A szociális ellátás reformját, azaz a megszorításokat nem akarta megvalósítani, sőt, tovább akarta növelni az állami szerepvállalást. Kiterjesztette az ingyenes oktatást és egészségügyi ellátást, ingyenes lakásépítési programokat indított, állami élelmiszerbolt hálózatot hozott létre, ami nyomott árakon árusított, dollár milliárdokat áldozott a szegények felzárkóztatására. Ennek következtében a népszerűsége olyan erős lett, hogy könnyen félreállíthatta a politikai ellenfeleit. Zsenialitása abban állt, hogy mindennek az anyagi feltételeit is megteremtette. Koncepciójának lényege az volt, hogy az olaj világpiaci árát újra az 1970-es évek szintjére kell juttatni.
Kormányzásának első intézkedései egy új alkotmány bevezetésére és elfogadtatására irányultak. A folyamat 2000-re fejeződött be, Venezuela nevét Venezuelai Bolivár Köztársaságra pontosították, megszüntették a szenátust, így egykamarás lett a parlament, és jelentősen bővítették az elnök (Chavez) jogkörét. Az új rendszer első intézkedései között volt az olajipar államosítása 2000/2001-ben. Az olajmágnások és a régi politikai elit tüntetéssorozatot és sztrájkokat indítottak, amik egészen 2003-ig elhúzódtak. A sztrájkokat Chavez a maga hasznára fordította: eltávolíttatta az olajtársaság vezetőségét, és szervilis bábokkal töltötte ki a helyüket. Így a teljes olajipar a közvetlen befolyása alá került, és belekezdhetett az OECD-vel (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) kapcsolatos tervébe. A Föld legfejlettebb gazdaságait tömörítő szervezet ekkoriban nem tartozott a legfontosabb fórumok közé, de Chavez ezen keresztül érte el, hogy a legnagyobb kőolaj kitermelő országok csökkentsék a kitermelésüket, bekapcsolódási lehetőséget biztosíva ezáltal a harmadik világ olajtermelő országainak, mint amilyennek Venezuela is számított. A hírre, hogy csökkent a termelés, a spekulánsok tömege meglátta a fantáziát az olajban, és tömeges vásárlásba kezdtek. A hisztérikus rohamnak köszönhetően kevesebb, mint egy hét alatt 50%-kal növekedett az olaj ára. A 2000-es években aztán úgy sorjáztak a geopolitikai és természeti csapások, hogy az olajár nem is csökkent vissza.
Ez egyértelműen kedvezett Venezuelának, és a segélyezendő országból egy potenciális nagyvad lett. Viszont ezzel és a meglódított olajárral az Egyesült Államok érdekeibe gázolt.
A Bolivári Köztársaság és az USA gazdasági háborúja
Mikor Chavez 2000/2001-ben államosította az olajipart, a fellángoló sztrájkok és tüntetések közé még egy ellene irányuló puccsnak is sor került 2002-ben. Hugo Chavez George W. Bush-t vádolta meg azzal, hogy ő volt a felbujtó a puccs mögött. Bush ezt sosem ismerte be, de könnyű gyanúba keverni, mert sok hasonló példát láttunk már a Karib-térségben. Ráadásul indítéka is lett volna: az akkori iraki háború miatt felfelé kúszó olajárat le tudta volna törni Amerika egy együttműködőbb Venezuelával. Ez egyúttal Venezuela mai jelentőségét is felfedi. Bármilyen közel-keleti konfliktus felfelé tolja az olajárat, ami árt a világgazdaságnak, árt az USA-nak. Különösen akkor megy felfelé az olajár, ha Amerika beavatkozik ezekbe a konfliktusokba. Megfigyelhetjük, hogy a 2008-201? válság éveiben az Egyesült Államok nagyon óvatosan támogatta hagyományos pártfogoltját, Izraelt is, pont a fenti összefüggések miatt. Ha Amerika be akar avatkozni a Közel-Keleten úgy, hogy azzal ne ártson a világgazdaságnak (ne emelkedjen az olajár), meg kell akadályoznia a várható áremelkedést, például úgy, hogy Venezuelán keresztül manipulálja a piaci készleteket.
A Venezuelai Bolivári Köztársaság és az USA érdekei viszont nagyon kevés ponton találkoznak, tehát az Egyesült Államok hosszú távú érdekei a Bolivári Köztársaság felszámolását és egy amerika barát kormány hatalomra segítését követelik meg.
Az USA kifinomult eszköztárába az ellenzék támogatása, tüntetések és sztrájkok ösztönzése éppúgy beletartozik, mint a komolyabb gazdasági fegyverek. Minden kormányzatot a népszerűség tart fenn, ezért Chavez rendszerét a gazdaság összeomlasztásával is meg lehet dönteni, ha másként nem megy. Erre a célra az egyik legkevésbé feltűnő eszköz a tőke kivonása. Amerika Venezuelával ezt könnyen megteheti, mert Chavez rendszere az elejétől bizalmatlanságot ébresztett a befektetőkben, és nem mellékesen az USA a legnagyobb külföldi befektető az országban, az USA a legnagyobb felvásárlója a venéz olajnak, és az USA a legnagyobb beszállítója az országnak.
Venezuela pénze tűz alatt
Chavez nem hagyta figyelmen kívül a potenciális konfliktust. 2003. február 5-én kezdte meg működését a CADIVI (Comisión de Adminstración de Divisas – Pénzváltás Igazgatási Bizottság), és a venéz valutát, a bolivárt rögzített árfolyamon jegyezték a továbbiakban, valamivel a piaci ár fölött. Ha egy külföldi befektető a pénzét ki akarta volna vinni az országból, át akarta volna váltani, akkor a rögzített árfolyam miatt ez nem lett volna jutányos. Ez a védelmi fegyver kétélű, mert a hivatalos rögzített árfolyam mellett a gazdaság teljesítőképessége, a külkereskedelmi mérleg, a tőkebeáramlás, a társadalmi bizalom egy valós piaci árfolyamot akkor is kiad. Ha ez a valós piaci árfolyam nagyon eltávolodik a rögzített árfolyamtól, bekövetkezik a baj. Ebben az esetben a valuta iránti bizalom végképp megroppan, és lehetetlenné válik a külföldi beszállítók kifizetése.
Ezért olyan fontos intézmény a CADIVI, ami hosszú éveken át sikeresen akadályozta a tömeges pénzváltást, és így a tőkekiáramlást. Nem csak a rögzített árfolyammal, hanem a pénzváltás mennyiségi korlátozásával is. A lényeg az egy ilyen rendszerben, hogy nem lehet több dollárt váltani, mint amennyi az export révén beáramlott az országba. Így a befektetők ha pánikolnak is, akkor sem tudják kimenekíteni a pénzüket az országból, és a bolivár ténylegesen is stabil marad. Ez egészen 2011-ig működni látszott, és a feketepiaci pénzváltás nem öltött olyan méreteket, hogy az Chavez rendszerét aláássa. Akkor azonban megállíthatatlan folyamatok szabadultak el.
Más frontjai a gazdasági önvédelemnek
Durvább eszköz, ha a külföldi gyártók kivonulnak az országból, vagy csökkentik a termelést, elbocsájtásokat indítanak. Ennek kivédésére, és mert a politikája is a mindenható állam irányába haladt, Chavez egymás után államosította a cégeket. Így konzerválta valamennyire a termelést, némileg gátolva a termelés csökkenését. Az államosítás még nem teljes, sok magáncég maradt így is. Olyannyira, hogy baráti országokból még olajbányászatra is engedett be vállalatokat (Kína, India).
A venezuelai valuta körüli bizonytalanság pedig az importot hozta nehéz helyzetbe. A Bolivári Köztársaságnak akkor volt esélye a túlélésre, ha talál olyan beszállítókat, akik elfogadják a hivatalos valuta árfolyamot, vagy fizetőeszközként az olajat. 2006-ban helyezte Chavez a külügyminiszteri székbe Nicolas Madurót, a mostani elnököt. Maduro egyszerű származású ember, élete elején buszsofőrként dolgozott, ahol szakszervezeti vezető lett, ahonnan megnyílt az út az országos politika felé. Hiányos tanulmányai és egynyelvűsége ellenére elképesztő sikereket ért el a külkapcsolatokban. 1999 és 2006 között a Chavez-rezsim napjai hosszan ugyan, de meg voltak számlálva. Venezuela olyan más, bukott országokra „támaszkodhatott” csak, mint Kuba, vagy Nicaragua. Az USA-t, mint gazdasági partnert ezek az országok töredékesen sem tudták volna pótolni. Maduro sikeres külpolitikájának köszönhetően Venezuela összeborult az Amerika-ellenes kormányokkal, és Dél-Amerikában is szorosabbra fűzte a szálakat a többi országgal.
Világpolitika a sötét oldalon
Venezuelának a korábbi polgári időszakból megvoltak a gazdasági és diplomáciai kapcsolatai a világ távolabbi országaival is, de olyan barátokat, mint az Izrael elpusztítására felesküdött Irán, vagy a nyugati gazdaságot kiütni készülő Kína, csak Maduro idején szerzett. Jellemző módon az Iszlám Állammal is már kezet ráztak. A baloldali ideológia összehozta ugyan például Kínával vagy Vietnammal, de a kapcsolatépítés mégsem ilyen alapon történt.
A Maduro-diplomáciának egyik célkitűzése az volt, hogy a venezuelai olajnak biztosítsanak piacot Amerikán kívül, hogy a dollárfüggőséget enyhíteni lehessen. Olajat eladni nem nehéz, Venezuela számára nem ez volt kritikus, hanem olyan országot találni, amelyiknek a fizetőeszközét át lehet váltani bolivárra. Mivel az átváltás a vásárló ország valutáját is károsan befolyásolta, Maduro ideológiai egyetértésbe csomagolva lényegében a világpiaci árnál olcsóbb olajjal nyerte meg partnereit.
Tipikusan ilyen szövetség a Petrocaribe, aminek a tagjainak vásárláskor csak a piaci ár 5-50%-át kell kifizetnie, a többit 1%-os kamatozású hitelként törlesztik, további kedvezményeket kapva annak függvényében, hogy az olajár éppen milyen magasságban jár.
Maduro másik célkitűzése az volt, hogy alternatívát találjon az amerikai beszállítókra. Az amerikaiakat ugyanis dollárban kell kifizetni, de a pénzváltás egyre nagyobb veszteségekkel járt a hivatalos árfolyam és a (fekete)piaci árfolyam távolodása miatt. Ez elsősorban a magáncégeket érintette, de a magáncégek nehézségei átgyűrűztek a teljes gazdaságba is. Ilyen körülmények között a legjutányosabb megoldás az volt, hogy nem pénzzel, hanem olajjal fizeti ki az importot Venezuela. Ez természetesen csak az állami cégek behozatali igényét tudta kielégíteni, de csak olyan esetekben, ahol a külföldi beszállító szintén egy állami cég volt, vagy elfogadta az olajat.
Ahogy kinyílt a világ Venezuela számára, Maduroék úgy haraptak rá az adakozásra is. Pénzadományt ugyan a fent vázolt okokból nem tudtak küldeni sehová, de olajat annál többet. Mikor a Katrina-hurrikán elpusztította New Orleans-t, Chavez felajánlott Amerikának egy segélycsomagot, amit ők önérzetesen visszautasítottak, de végül kisebb benzin adományokat mégis kiosztottak a szegényebb háztartásoknak. Venezuela olajdiplomáciáját az alábbi térképen foglaltuk össze.
Chavez halála, a birodalom végnapjai?
Hugo Chavez katonatiszti múltját ismerve nem meglepő, hogy autoriter elnök volt, a civil kezdeményezések mögött külföldi aknamunkát látott, és minden társadalmi problémára a parancsoló állammal akart megoldást nyújtani. Gazdasági szabadságharca annyi áldozattal járt, ami bőven fölfalta az eredményeket. Mikor 2011-ben rákot diagnosztizáltak nála, megkezdte a hatalom átadását Nicloas Maduronak. 2013. március 5-én hunyt el Chavez, harmadik elnöki ciklusának az elején. Április 14-én tartották meg a választásokat, ami az ellenzéknek így nem sok felkészülési időt engedett. Az ellenzék a köztársaság elleni puccsal vádolta meg ezért a kormányt.
Maduro kihívója Henrique Capriles Radonski volt, egy negyvenes éveiben járó kereszténydemokrata politikus, akinek a felmenői között holokauszt-túlélő és áldozat is van. Kereskedelmi jogot végzett, majd az adójogban is kiművelte magát. Baruta tartomány, majd a fővároshoz közeli Miranda tartomány kormányzójaként már eredményeket felmutató ellenzéki politikusként indult. A szavazás tétje óriási volt, lényegében a sokak által gyűlölt Chavez-rendszer, a Bolivári Köztársaság félresöprését hozhatta volna, ha Capriles nyer. A választásokat Nicolas Maduro nyerte egy paraszthajszállal. A harmincmilliós országban azonnal tüntetések kezdődtek, a szavazatok újraszámolását követelve, de nem jártak sikerrel.
Maduro a kampányában a korrupció felszámolását és a nemzeti érdekek megvédését ígérte. Ideológiájáról sokat elárul a beiktatási beszéde: "Honfitársak, nem személyes ambíciók miatt, vagy hiúságból állok itt, vagy mert a családnevem Maduro egy régi oligarcha család neve lenne. Nem azért vagyok itt, mert üzleti köröket képviselek, sem oligarchákat, sem az amerikai imperializmust…. Nem azért vagyok itt, hogy maffiákat, csoportokat vagy frakciókat védjek." Egy ellenségképpel operáló politikát folytat, magát egyszerű embernek állítja be, aki a nemzetért kompromisszumot nem tűrően harcol.
Első intézkedéseivel a gyilkosságok visszaszorítását célozta. A probléma valóban égető volt: Dél-Amerikában itt a legmagasabb a gyilkossági ráta: 100 ezer emberre 73 gyilkosság jut évente. 2012-ben 16 000 ember életét oltották ki, ami azt jelenti, hogy átlagosan naponta 43 ember halt erőszakos halált. Maduro fellépése hatásos volt: 55%-kal sikerült visszaszorítani a jelenséget. A „Biztonságos haza” nevű program persze arra is jó volt, hogy a lakosság kedvét elvegye a politikai ellenállástól. 3000 katonát vetett be a művelet során, akik az utcákon járőröztek.
Két égető problémát viszont nem tudott megoldani: a csőd szélére került gazdaságot és hogy a gyanú szerint Amerika eltökélten pontot akar tenni a Bolivári Köztársaság történetére.
Áruhiány
A valutakontroll miatt a magánvállatok nehezen és nagy veszteségekkel jutnak csak dollárhoz, tehát nagyon drágán tudnak importálni a külföldi beszállítóktól. Ez akár serkentőleg is hathatna a venezuelai termelésre, a külföldi beszállítókat belföldi cégekkel helyettesíthetnék, de ezt régen sem tudta megvalósítani egy ország sem, a mai technológia-, tudás- és tapasztalat-igényes gazdaságban pedig főleg nem lehet az importot kiváltani.
A gazdasági szabadságharc hős áldozatai
Ha feltesszük azt a kérdést, hogy Chavez gazdaságpolitikája eredményes volt-e, a válasz egyértelműen nem. Okozhatta ezt az, hogy folyamatosan gazdasági és politikai támadás alatt állt a rendszer, ahogy ők állítják. Ha ez így van, nézzük meg, milyen kilátásai vannak Venezuelának!
Először is Chavez olyan radikális alkotmánymódosítást hajtott végre, amit a korábbinál is bőkezűbb szociális hálóval fogadtatott el az emberekkel. Az államháztartási hiány ezért nem csökkent annak ellenére sem, hogy az olajár-emelés növelte az állami bevételeket. Az olajár-emelés és a nacionalista befelé fordulás sáros gumicsizmával, két lábbal taposta az USA érdekeit. Az összecsapásra készült ugyan Chavez, és létrehozta a CADIVI-t, azaz a valutakontrollt, de ezzel lényegében a saját iparát hozta nehéz helyzetbe. A valutakontroll miatt akadozni kezdett az import, az áruhiány miatt áremelkedések jöttek. Ezt hiába ellensúlyozta olcsó állami bolthálózattal és vállalatok államosításával, a folyamat okát nem szüntette meg. Tettek erőfeszítést Maduro külügyminisztersége idején más importőröket szerzésére, de nem tudtak az egész gazdaságról gondoskodni.
Az államosítások (állami felvásárlások) ráadásul két végről égették a gyertyát: egyrészt az állami beruházások helyett állami bevásárlások történtek, aminek így nem volt gazdaság serkentő hatása. Másrészt a magánszektor visszaszorítása a befektetői bizalmat bombázta szét, és ezért elmaradoztak a beruházások.
A szegények felkarolása, gazdasági felzárkóztatása sem volt körültekintő, és tovább mélyítette a társadalmi ellentétet a „gyűlölt gazdagok” és a „veszedelmes szegények” között.
Chavez örökségül egy magas munkanélküliséggel, magas inflációval és nagy államháztartási hiánnyal működő, társadalmilag megosztott országot hagyott hátra. Maduro 2013-as hatalomátvétele után még erősebb nemzeti szólamokkal és még keményebb elhallgattatással próbált úrrá lenni a problémákon. Jellemző pillanat volt, mikor a februári tüntetések során letiltatta a kormány Twitteren a tüntetésekről posztolt képeket. Az is beszédes, hogy az országból kitiltották a CNN-t arra hivatkozva, hogy részrehajlóan tudósított a tüntetésekről. Az áruhiány kivédése érdekében arra kötelezte a vállalkozásokat, hogy ne raktározzanak, hanem töltsék fel rendesen a polcokat, mintha úton lenne már az utánpótlás. Mivel utánpótlás nem jött, még nagyobb áruhiány lépett fel. A februári tüntetések egyik jelzője a „WC papír lázadás” volt, mert az ellenzék egyebek közt ezen alapvető árucikk hiányát is hangosan a kormány szemére vetette. A vád nem vicc volt: volt olyan WC papír gyár, ahol a katonaság biztosította az üzemet a szükséget szenvedő fosztogatókkal szemben. A megosztott társadalom miatt azonban az ellenzék sem képes arra, hogy hitelesen keljen fel a kormánnyal szemben. Jól kitapinthatóan az ellenzék a régi üzleti körök sértett szereplőiből, a vagyonukat féltő felső-középosztályból, és a proletariátus ellenpontjának számító „léhűtő egyetemistákból” áll.
Az sem elhanyagolható, hogy Amerika nehezen hárítja el a gyanút, hogy besegít az ellenzéknek. A bolivár árfolyamának elszabadulása csak részben köszönhető az elhibázott gazdaságpolitikának, és a spekuláció tényleg mögötte van. Az ennek nyomán kialakuló hiánygazdaság, termeléscsökkenés, elbocsájtások, áremelkedés pedig éppen annyira hangolja a lakosságot a kormány ellen, mint az USA ügynökeinek tekintett ellenzék ellen. A választási eredmény biztosan a kormány ügyeskedésének köszönhető, de mindkét tábornak valóban létezik erős társadalmi bázisa.
Kilátások
A kérdés az, ha összeomlik a Bolivári Köztársaság, törvényszerűen megkezdődik-e a konszolidáció? Szakítanak-e a túlköltekező állam három évtizedes hagyományával, ha az ellenzék kerül kormányra? De az is kérdés, hogy egyáltalán összeomlik-e Chavez öröksége, hiszen Maduro olaj-diplomáciája akár azt is megmutathatja, hogy működik a rendszer visszafelé, Venezuela irányába is, és az USA nélkül is elboldogul majd.
