Orosz befolyás Kelet-Európában
Elemzés
2015. 03. 31. 21:16
A különös kontextusú vád, miszerint a magyar miniszterelnök kommunista ügynök volt, nem egyedülálló a térségben. Oroszország legelkötelezettebb kelet-európai támogatói azok a kormányok, ahol az ügynökakták máig nincsenek nyilvánosságra hozva.
Az orosz külpolitika a 2000-es évek óta fontos változásokon ment keresztül. A gáz nem pusztán fontos bevételi forrása az orosz államnak, hanem tárgyalási alap is a külföldi partnerek felé. Nem pusztán egy ütőkártyáról van szó, hanem arról a szektorról, aminek érdekei szerint az orosz külpolitika nagy részét alakítják. A földgáz-piacon szerzett nagyobb és nagyobb szeletek egyfelől a külügy alkualapját növelik, másfelől a gazdasági felzárkóztatás, a technológia-fejlesztés fontos forrását jelenti belföldön. Az orosz gazdaság gyengeségét mutatja, hogy nincs még egy olyan ágazat az országban, aminek a súlya ilyen nagy lenne, mint a földgázé, pedig ásványkincsekben meglehetősen gazdag országról van szó, és nem jelentéktelen az orosz hadiipar sem.
Az orosz külpolitikának jelenleg két fő feladata van. Az egyik a nagy földgáz-lelőhelyek (Kaszpi-térség, Algéria, Perzsa-öböl, Északi-tenger) bányatársaságaival folytatott verseny az európai piacokért. Ide tartozik a gázvezetékek építése, a tranzitországok tarifáinak megállapítása, és a célországgal való alku az árról és a mennyiségről. A másik pedig a kitermelésben fennálló status quo fenntartása. Ide tartoznak az elérhető földgáz-lelőhelyek megszerzésére tett erőfeszítések, tehát koncessziók szerzése, de ebbe a kategóriába sorolható Krím elfoglalása is.
Emellett a külpolitika mellett megfér egy másodlagos törekvés is: az orosz befolyási övezet növelése a többi hatalmi centrummal szemben. Oroszország Kínával és Iránnal versenyt fut Belső-Ázsia országainak elkötelezéséért, és sok erőfeszítést tett Ukrajna uniós csatlakozásának megakadályozásáért is.
Ezekben a törekvésekben a legerősebb orosz kártyákat a földgáz-üzletek, az orosz tőke és egy homályos harmadik tényező alkotják.
Az orosz tőke, mint B-terv
Oroszország Nyugat-Európához képest nem tőkeerős ország, de közepes projektekben képes segítő kezet nyújtani itt-ott. A „pragmatikus” kormányok mindig számíthatnak orosz hitelre az állami beruházásokhoz: vasútfejlesztés, útépítés, energetikai tervek. Ezeknek a volumene meg sem közelíti a tőkeerős országokból érkező magánbefektetések mértékét, de mégis mozgásteret adnak a kormányoknak. Extrém eset Szerbiáé, ahol az uniós tagság híján a külföldi tőke beáramlás alacsony szintű, és a munkaerőpiacon is az államé a főszerep. Ebben a mostoha helyzetben Oroszország többször is nyújtott hitelt állami beruházásokhoz a közelmúltban.
A kérdést bonyolítja, hogy Nyugat-Európába sokkal nagyobb volumenben vándorol az orosz tőke, mint akár csak Kelet-Európába. Ráadásul mindkét térségben csak cseppek a tengerben az orosz befektetések. Az orosz pénzügyminisztérium adatai szerint a volt KGST országokba irányuló tőkekihelyezések együttesen (Fehéroroszországot és Ukrajnát nem számítva) a teljes orosz tőkekihelyezés 0,7%-át teszik csak ki. Mivel ezek javarészt a teljes magánszektor befektetései (benne az állami többségű részvénytársaságoké is), nehéz tisztán látni, hogy melyik esetben valósult meg a befektetés az orosz külügy megfontolásaiból. Mégis hozzávetőleges képet kaphatunk, ha megnézzük, Kelet-Európán belül kit milyen arányban választanak az orosz befektetők.
Lettországban és Litvániában kiugróan magas az érték a többi országhoz képest, noha népességszámban ketten együtt is csak egy ötmilliós piacot alkotnak. Kettejük közül is Litvánia az, ami különösen retteg az orosz külügy minden gesztusától, és minden tőle telhetőt megtesz, hogy szorosabbra fűzze a gazdasági és védelmi együttműködését nyugati szomszédaival. Utóbb a norvég Statoil drágább földgázáról is képes volt öt éves szerződést aláírni, egyelőre csak a teljes gázfogyasztásának ötödét képező évi félmillió köbméterről. Válaszul a Gazprom 20%-kal csökkentette az árait Litvánia számára, ez jól illusztrálja az Oroszország és Litvánia közötti gazdasági dinamika jellegét. A számokban (túl a földgáz-kedvezményen) az orosz odaadás úgy is tükröződik, hogy a Litvániával folytatott külkereskedelem erősen egyoldalú a litvánoknak kedvezve. Míg Észtország 591 millió, Lettország 746 millió euró többletet jelent az orosz külkereskedelmi mérlegben, addig Litvánia -3730 millió euró deficitként szerepel.
Ha a tőkekihelyezési lista másik végét nézzük, szintén érdekes egybeesést tapasztalunk. Míg a balti államok aránylag fontos célpontjai az orosz magántőkének, addig Bulgária, Magyarország és Szlovákia mikroszkopikus tételeket kapnak. Mégis ezek az országok azok, amik még az Ukrán válság idején is „pragmatikusak” maradtak Oroszországgal szemben.
A gazdasági pragmatizmust viszont alátámasztják a külkereskedelmi adatok: mind Bulgária, mind Magyarország, mind Szlovákia az orosz földgázimportnál jóval nagyobb mértékben exportál Oroszországba árukat. Lengyelország és Litvánia viszont ilyen szempontból „nem pragmatikus”, hiszen egy politikai oldalon állnak az oroszokkal deficitesen kereskedő észtekkel és lettekkel. Különösen fontos itt Lengyelország kérdése. A lengyel külügy az ukrán válság előtt jó kapcsolatot ápolt az oroszokkal olyan nehezen emészthető ügyek mellett is, mint a szmolenszki (Katyn) légi katasztrófa, aminek a kivizsgálását nem engedték meg a lengyel félnek, vagy a szovjet felszabadítás körüli „lengyel hálátlanság” emlegetése orosz oldalon. Az ukrán válság mégis éles fordulatot jelentett a lengyel külpolitikában, és ebben nem számított az oroszországi export volumene, vagy a földgáz ára, vagy az oroszoktól érkező befektetések, tehát az eddig áttekintett orosz külügyi kártyák.
Ügynöklisták a KGB-nél
A kelet-európai államszocialista országok titkos ügynökeiről a KGB-nél is vezettek nyilvántartást, így az ügynökkérdés nemcsak az egyes nemzeti levéltáraknál tisztázható, hanem Moszkvában is. Történelmi távlatból nézve az ügynökakták jelentősége abban rejlik, hogy az ügynökök annak idején nem kizárólag a nemzeti, hanem a moszkvai érdekeket is szolgálták. Ezért a lakosság félelme a politikában esetlegesen résztvevő ex-ügynököktől aránylag nagy, bár nem lehet azt állítani, hogy elementáris. Jó példa erre a 2002-2004 közötti magyar miniszterelnök, Medgyessy Péter esete, akiről a megválasztása után pár héttel a Magyar Nemzet derítette ki, hogy kémelhárító tiszt volt annak idején. Medgyessy később beismerte a múltját, de további két évig hivatalban maradt, és a 2004-es lemondásában egyéb politikai okok játszottak szerepet. Az ügynökmúlttal rendelkező politikusoknak az előbújás valószínűleg nagy dilemma lehet mégis, hiszen önként eddig senki sem állt a nyilvánosság elé színt vallani.
Egy politikus sakkban tartása ezer más eszközzel is elérhető, de az ügynökakták tekintetében egyáltalán nem mellékes, ha a Kreml kártyaként használja a kelet-európai külpolitikájában. Sajnos ennek igazolására és megcáfolására nincsen lehetőség, de valamennyi támpontot mégis jelent, ha megnézzük, hol milyen viszonyok jellemzik az ügynök-ügyet.
Az Unión belül Bulgárián és Magyarországon kívül csak Szlovákiában nem lehet teljesen tisztán látni. Bulgáriában 2006-ban elfogadtak egy törvényt, ami lehetővé tette az ügynökaktákba való betekintést, de az érintett ügynök benyújthat kérelmet aktájának nyilvánosságra hozatala ellen. Bizonyos aktákat pedig ugyanez a törvény nemzetbiztonsági okokból továbbra is titkosítás alatt tart. Szlovákiában a Csehszlovák idők végén meghozott 1992-es törvény a mérvadó, azaz nem vállalhatnak politikai szerepet a korábbi rendszer szereplői, ám Pozsony a mai napig küszködik nehézségekkel az akták nyilvánosságra hozatalában. 2004 óta több ezer nevet hoztak nyilvánosságra, de a folyamat akadozik. A legtöbbször jelentkező probléma, hogy Prágától nem kapják meg teljesen az anyagokat, noha Prága ennek éppen az ellenkezőjét állítja.
A csehekhez fogható gyorsasággal csak a litvánok rendezték a kérdést: ők 1992-ben hozták nyilvánosságra az aktákat. Litvánia Észtországhoz és Lettországhoz hasonlóan 1991-ig a Szovjetunió részét képezték, és mindhárom országban mai napig jelentős az orosz lakosság aránya. Észtországban és Lettországban 25% körüli, Litvániában 5% körüli. Az orosz csapatok kivonása az országokból olyan vontatottan zajlott, hogy végül az Egyesült Államok folyósított támogatást az oroszoknak, a kivonulás anyagi terheinek könnyítése címén. Még így is 1995-ig húzódott az ügy, rengeteg vádaskodással. A balti országok a megszállás fenntartásával vádolták Oroszországot, Oroszország pedig az orosz kisebbség jogainak csorbulását látták például az állampolgársági vizsgához kötött állampolgárság kérdésében.
A politika mindhárom országban következetesen haladt a NATO csatlakozás irányába, de az ügynökakták kérdésében voltak eltérések. Litvánia azonnal nyilvánosságra hozta, Észtország jóval később, csak 2001-ben, de legalább egyből egy internetes adatbázist létrehozva. Lettország több lépcsőben foglalkozott a kérdéssel az elmúlt évtizedben, de csak 2014-ben hozták meg a törvényt, hogy 2018-ig lépcsőzetesen nyitják meg az aktákat. Lettország esetében az a szembetűnő, amit 2014 szimbolizál a Baltikumban: a félelmet a Kremltől. Az új helyzetben a nemzetbiztonsági kockázatot minimálisra kell csökkenteni, és meg kell akadályozni, hogy az ő esetükben ex-KGB-ügynök üljön a döntéshozatalban. Tehát a lakossági nyomás akkora lett a parlamenten, hogy végül kompromisszumot kellett kötniük.
Romániában is részben az oroszoktól való félelem kényszerítette ki az 1999-es rendezést. Itt nagy csalódást okozott a Szovjetunió felbomlásakor, hogy Moldova nem csatlakozott Romániához, és ezzel kapcsolatban sok spekuláció született az orosz törekvésekkel kapcsolatban. A lakossági nyomás ezért elég naggyá duzzadt ahhoz, hogy nyilvánosságra hozzák a Securitate állományát. A közelmúlt fejleményei mutatják, hogy ettől Románia nem lett kevésbé korrupt, de az orosz befolyás sem növekedett.
Nemcsak kelet-európai viszonylatban, hanem egész Európában erősödött azonban az orosz ügynökök tevékenysége, elsősorban a szélsőjobb pártok finanszírozásán keresztül.
Földgáz-kedvezmények
A földgáz, mint háztartási fogyasztási cikk, és az áramtermelés egyik energiahordozója, alapvető része a nemzetgazdaságoknak. Egy ország versenyképességét számos tényező egyikeként az olcsó energia árak is növelni tudják, amit az olcsón hozzáférhető energiahordozó tesz lehetővé. Mivel az orosz energiaszektor többségi állami tulajdonban van, az orosz külügy felhasználhatja a gáz- és kőolajár kedvezményeket, akár a profit rovására is.
Függést és politikai nyomást nem tud ezzel a Kreml kialakítani, de alkukat tud kötni a segítségével. Mivel ez esetben Kelet-Európa is egy piac, a szolgáltatók versenyeznek Kelet-Európáért, nem pedig fordítva. Vannak persze speciális esetek, mint például mikor a kormányok olcsó gázárat ígérnek – tervgazdasági berögződés – és ennek érdekében rászorulnak a Gazpromtól kapott kedvezmények fenntartására. Ezeket az eseteket nehéz statisztikai módszerekkel feltárni, de ismételten találunk támpontot, ha azt vizsgáljuk, Kelet-Európa nemzetgazdaságai mennyire szorulnak a földgázra, és azon belül is az orosz partnerre.
Ha csak azt nézzük, mely országok a Gazprom legnagyobb fogyasztói, csakúgy, mint a tőke beáramlás esetében, azt tapasztaljuk, hogy Nyugat-Európa nagyságrendekkel kövérebb falat az asztalon. Németország, Olaszország és az Egyesült Királyság mellett a kontinens másik szélén Törökország a legnagyobb vásárlók. Különösen érdekes az Egyesült Királyság, hiszen az ország helyi földgázkitermelése is képes lenne fedezni a hazai igényeket, ahogyan azt Hollandia és Norvégia esetében láthatjuk.
Ha viszont azt nézzük, országonként hogyan változik az orosz gáz részesedése a fogyasztásból, már kirajzolódik a földrajzi determináció: 50%-nál nagyobb súllyal Ausztrián kívül egy nyugati országban sem szerepel a Gazprom. De ennél talán fontosabb, hogy mely nemzetgazdaságok szorulnak rá a legjobban a földgázra általánosságban. Lengyelország például nem sérül, ha a Gazprommal nem sikerül kedvező megállapodást kötni, ugyanis az ország áramtermelésének több mint 90%-át jórészt saját kőszénvagyonából fedezi, a földgáz súlya csak 4%. A fogyasztás persze még így is majdnem duplája a magyarénak, ahol a Gazprom adja a gáz 59%-át, és földgázerőművek teszik ki a hazai áramtermelés negyedét.
Az oroszok irányába tehát akkor tekinthető kiszolgáltatottnak egy ország, ha a gazdasága jelentős arányban támaszkodik a földgázra, és a földgáz jelentős hányadát Oroszországból importálja. Másként szólva melyek azok az országok, ahol az orosz gáz a legnagyobb arányú az energiatermelésben. Ilyen országok Törökország (25,4%), Magyarország (15,3%), Olaszország (15,2%), Görögország (12%), Finnország (11,5%), Szlovákia (10,3%), Ausztria (8,1%).
A volt KGST-országok energiatermelése zömével a széntüzelésű erőművekre támaszkodik, ez alól kivételt Magyarország képez, ami több lábon áll. Ki kell emelni azonban Csehországot, ugyanis itt az áramtermelés a hazai barnaszént használja, viszont a lakossági gázfogyasztás nagyon jelentős, és ennek 87%-át a Gazprom szállítja.
Összességében ha a Kreml földgáz által szerzett politikai befolyását próbáljuk felbecsülni, a kelet-európai országok közül Magyarország, Szlovákia és Csehország tekinthető az orosz földgáz legkiszolgáltatottabb fogyasztóinak. Ugyanakkor még ezekben az országokban sem éri el az orosz földgáz azt a jelentőséget, amit Törökországban élvez, illetve olyan országokkal járnak közel egy cipőben, mint Finnország, Olaszország, vagy Görögország.
Orosz befolyás Kelet-Európában
Konkrét ügyek mentén érdemes csak mérlegelni, hogy a fent felsorolt tényezők közül mik működnek a leghatásosabban, van-e orosz befolyás Kelet-Európában. Az ukrán válság nyomán bevezetett Oroszország elleni szankciók, vagy a Déli Áramlat meghiúsítása körül nem volt egyöntetű az európai közösség. Pusztán a gazdasági érdekek nem magyarázzák a szankciók ellenzését, hiszen Lengyelország és Litvánia, akik haszonélvezői az Oroszországgal folytatott gazdasági kapcsolatoknak, követelték a szankciókat. Csehország kezdeti óvatosságát magyarázhatjuk a földgáz-ügyletekkel, de Magyarország, Szlovákia, és különösen Bulgária esetében összetettebb magyarázatokat láthatunk.
