Szép számok, szegény emberek - Marokkó gazdasági sikertörténetei
Háttér
2015. 11. 08. 08:46
A Marokkói Királyság húsz éve még egy szocialista ország gazdaságára emlékeztetett, mára azonban a legjövedelmezőbb állami vállalatokat privatizálták, a szakadék a szegények és a gazdagok között megnőtt, és a király rokonaiból, barátaiból milliárdosok lettek.
A hegyekben megbújó régi fővárosból, Fezből Casablancába vonatozva mintha időutazáson venne részt az ember. Fez utcáin nem ritka a szamár, a hentesnél helyben vágják a csirkét, és mindenre rászánják a szükséges időt. Casablancába érve sürgőssé válnak a dolgok, felbukkannak a nagyvárosi szipusok, wifit kínál minden kávézó. A kecskepásztorok sátrai helyett cement silók és gyárcsarnokok uralják a tájat.
De Casablancában, Marokkó legnagyobb és leggazdagabb városában is megmutatkozik a kettősség: az egyik utcában vadiúj villamos közlekedik, ahol a megállót automata jegyellenőrző kapuval szerelték fel, elegáns öregurak kávéznak a feleségükkel, a másik utcában koldusok próbálnak zsebkendőt rásózni bárkire néhány fillérért, nyúzott munkások főtt babot esznek 1 dirhamért (30 forint) a buszra várva, ami valószínűleg csak a következő sarokig jut el.
Az elégedetlenkedők szerint az elmúlt évtizedekben romlott így a helyzet: az időközben beköszöntött gazdasági fellendülést csak egy kiváltságos réteg érezte meg, a többieknek maradt minden a régiben. A kilencvenes években a textilipar jelentette az ország húzóágazatát, ám a kínai konkurencia felére zsugorította a szektort. A tömegeknek szerény megélhetést adó mezőgazdaság pedig a klímaváltozás miatt egyre bizonytalanabb hozamokat produkált, így összességében Marokkónak lépnie kellett valamerre.
A Világbank és az IMF útmutatásai szerint haladva Marokkóból VI. Mohamed trónra lépése óta egy nyitott gazdaság lett, ahol a szabadkereskedelem elvei érvényesülnek. A külföldi befektetők bizalma nem túl nagy, de a volt gyarmattartó, Franciaország felől évről évre több tőke áramlik be. A gazdasági mutatók mind javuló tendenciát mutatnak, és az országban mindenütt folyó építkezések azt a benyomást keltik, hogy rövidesen Marokkó gazdasága megközelíti Európa szerényebb vidékeit.
Az ország előtt még hosszú út áll: az ipar nagyon gyenge, az import mértéke nagyon magas, ennek köszönhetően a boltokban magyarországi árakkal találkozhatunk. A gazdasági eredményekkel szemben a legfőbb kritika mégsem ez.
A fő probléma, hogy a királyé a gazdaság java
VI. Mohamed évről évre több felajánlást kap a költségvetésből, egyike a világ leggazdagabb uralkodóinak, noha magát a szegények királyának nevezi. Marokkóban az a különös helyzet állt elő, hogy a király cégei kapják a legtöbb állami megrendelést, és néhány szektorban egyenesen monopol helyzetben vannak. Pontos kimutatás a királyi holdingról természetesen nem készül, de foglalkozik biztosítással, hitelezéssel, ingatlanügyekkel, bányászattal, médiával, mezőgazdasággal, idegenforgalommal és energiatermeléssel.
A király annyira uralja a gazdaságot, hogy a franciákat is háttérbe szorítva ő az elsődleges befektető, ami esetében nem állami beruházásokat jelent, hanem magánberuházásokat. A realizált profit a királyi udvart gazdagítja, nem a költségvetést.
VI. Mohamed kezében összpontosul nem csupán az állami média, hanem a legnagyobb kereskedelmi médiumok is. Az alkotmánymódosításnak köszönhetően teljes ellenőrzést gyakorolhat a vallási, katonai és jogi intézmények felett.
Pozitív fejlemény az utóbbi időben, hogy egy nemrég elhangzott beszédében a király beismerte, hogy az ország javaiból a szegények nem sokat érzékelnek, talán nem csak egy hangulatjavító beszéd volt, hanem egy új politika kezdete.
