NATO kontra Oroszország háború
Elemzés
2016. 10. 21. 20:36
Hogy tényleg fenyeget-e minket egy harmadik világháború, azt úgy a legegyszerűbb megválaszolni, ha lejátsszuk gondolatban. Az eddig született elemzések mind a balti országok elesésével számoltak, de annál jóval nagyobb károk is érhetnek minket. Ki kerülne ki győztesen?
Az elmúlt időszak növekvő feszültségéről konkrét példákkal itt írtunk.
Ok a háborúra
Az utóbbi években Oroszország két dolgot kritizált a NATO-ban: az egyik hogy miért nem oszlott még fel, a másik, hogy miért fegyverkezik Oroszország ellen. A NATO a Szovjetunió ellen jött létre, de a Szovjetunió felbomlása (1991-92) után sem szűnt meg a szövetség, hanem bővítésbe kezdett a volt szovjet blokkban. A kelet-európai fegyverkezés mindenekelőtt a nagy hatósugarú rakéta rendszer miatt aggasztó Oroszország számára: a Törökországba (2012), Romániába (2015) és Lengyelországba (2018) telepített/szánt rakétabázisok (Aegis-rendszer) hatósugara bőségesen belenyúlik Oroszország európai területeire.
Ezzel szemben a NATO orosz agresszióról beszél Ukrajna ellen, korábban pedig Grúziával (2008) szemben. Míg az orosz médiában az Egyesült Államok vad beavatkozásairól olvashatunk, addig a nyugati médiában ennek ellenkezőjéről. Kelet-Európában egyébként nem nehéz elképzelni Moszkváról, hogy sötét terveket sző a Nyugat ellen, elvégre az utóbbi száz évben többnyire ezzel foglalkozott. Különösen rémisztő, mennyire ápolja a Szovjetunió örökségét a Kreml: elég például a budapesti szovjet sírcsoport vöröscsillagos-bekamerázós felújítására gondolni a Kerepesiben.
Nem teljesen alaptalan azt feltételezni a mostani orosz kormányzatról, hogy a Szovjetunió bizonyos határait restaurálni szeretné: így került vissza Krím Moszkvához, és talán ezt a sorsot szánják a Baltikumnak is: Észtországnak, Lettországnak és Litvániának. Ez a három ország annak idején úgy bújt ki a szovjet uralom alól, hogy ha Oroszország nagyon akarta volna, nem engedi el őket. Ráadásul mindhárom országban szembetűnő számú orosz kisebbség él, akinek a védelmére kelve legitimálhatja a hódítását.
A NATO-ban szinte rögeszme, hogy Oroszország egyszer meg fogja támadni a balti országokat.
Mindeközben a déli Szíriában Oroszország ostromra készül Aleppó ellen, pontosabban a szír rezsim készül ostromra, Oroszország támogatásával. Az ostromlottak nézőponttól függően az Iszlám Állam lehetséges hívei, vagy egész egyszerűen a szír rezsim demokratikus ellenzéke, akiket áttételes módon a NATO támogat. A NATO légierővel is jelen van a térségben, mellyel az Iszlám Államot bombázza. Múlt héten fagyott meg a levegő az orosz fenyegetéstől, miszerint ha engedély nélkül repülnek NATO gépek Szíria légterében, Oroszország le fogja lőni őket.
Tegyük fel, hogy a jövőben megtörténik egy ilyen incidens a nagy feszültségben. Ennél kevesebbért is tört már ki háború, bár arra is van példa, hogy a felek ülve maradtak (mikor a törökök tavaly lelőtték az orosz vadászgépet). De tegyük fel, hogy a NATO a hidegháború eleje óta csak erre a pillanatra várt, és azonnal hadat üzen Oroszországnak.
Az első napok
Oroszország ebben az esetben négy stratégiai problémával áll szemben. Az egyik, hogy bár a légvédelme jó, a légiereje létszámban messze alulmarad a NATO-tól. A másik, hogy a flottája akkor is alulmaradna a NATO-val szemben, ha a franciáktól megvehették volna annak idején a két Mistralt. A Mistralok egyébként sem tengeri ütközetre készültek. A harmadik, hogy a katonaság aktuális létszáma, tartalékosok nélkül alulmarad a NATO európai állományával szemben, a negyedik stratégiai probléma pedig az, hogy Oroszország ezen kevés hadereje egész Eurázsiában oszlik szét. Oroszbarát elemzések itt szokták abbahagyni, mondván, hogy Putyin reálpolitikus, és nem megy bele egy eleve vesztes háborúba.
Azonban pont amiért Putyin reálpolitikus, van Moszkvának terve arra, hogyan nehezíthetné meg a NATO dolgát, elérve ezzel, hogy a NATO se úgy tekintsen a háborúra, mint sima, bevállalható ügyre. Sajnos nem vagyunk bennfentes információk birtokában, de alapul véve a Putyin-éra hadi vállalkozásait, és a szovjet hagyományokat, arra a következtetésre jutottunk, hogy egy NATO hadüzenet esetén Oroszország azonnal csapna egyet Európára. Valahogy így:
Hogy csökkentse a NATO csapattelepítési esélyeit, és a fehéroroszoknál is megbízhatóbb összeköttetést biztosítson a kalinyingrádi exklávéhoz, megtámadná a Balti országokat. Ezeket csak a NATO légvédelme védi, ami egyrészt az Aegis-rendszerből, másrészt a járőröző Gripenekből áll. A sajtóban megjelent elemzések szerint ezek nem tudnák megállítani az orosz offenzívát, és két nap leforgása alatt mindhárom ország elesne. Pont emiatt tervez a NATO két fokozatban páncélos hadosztályokat telepíteni, elsőként 2017 januárjában. Ha már háború van, Moszkvának nagyon fontos lehet, hogy mindenáron kifüstölje a NATO-t a balti partokról, ugyanis a jelenlegi határokkal Moszkva és Szentpétervár túl kiszolgáltatott, túl közel van a NATO vonalához. Pont emiatt eleve kitelepítené a kormányzatot Szibériába.
A NATO költséghatékonyságból sok fegyverzetet személyzet nélkül állomásoztat Európában, és ezekhez majd csak akkor küldene embert, ha helyzet lenne. Kihagyhatatlan művelet lenne orosz részről, hogy ezeknek legalább csak egy részére rátegye a kezét. Egyfelől a technológia tanulmányozása miatt, másfelől veszteség okozása végett.
És még a balti támadásnál is hamarabb próbálná meg kiiktatni a két Aegis rakétabázist (Develesu és Malatya), és ezek radarállomásait. Ha ezeket eltalálja, nagyobb védelem alá tudja helyezni az európai területeit.
Az eddig felsorolt hadműveletek előfeltétele, hogy az idén bemutatott technológiájával leszedje a NATO-szövetségesek műholdjait az égről, megvakítva őket ezzel. Szintén ezzel párhzuzamosan menne végbe a jól ismert orosz hekkertámadás, nyilván nagyobb léptékben, mint ahogy eddig láttuk. Valószínűleg meg tudnák nehezíteni a kommunikációt.
Nem gondoljuk, hogy egy háborúra készülve építette ki Putyin az európai politikai hűbéri hálózatát (radikális jobboldali pártok támogatása). Mindenesetre ennek is hasznát tudja venni. Az első világháború előestéjén Olaszország még a Hármas Szövetség tagja volt, de a háborúba mégsem lépett be, csak később, akkor pedig már az Antant oldalán. Az eset javarészt a brit külügy fondorlatainak eredménye. Vissza a jelenbe: Törökország hidegháborúból örökölt katonai potenciálja, és kiváló fekvése miatt vonzó lehet Moszkvának régtől fogva. A két ország viszonya ellentmondásos ugyan, de az Erdogant ért látványosan elbukó puccs óta Törökország és Oroszország olyan harmóniában vannak, mintha csak egy kottából játszanának. Nem kérdés, hogy kiéből. Erdogan ugyan saját erőtér megteremtésére törekedett mindig is, de nem biztos, hogy ezt a NATO ernyője alatt megteheti. Az egyre elképzelhetetlenebb uniós csatlakozás miatt pedig már végképp nincs semmi, ami a Nyugathoz kötné. Törökország ideális "Olaszország" lenne. Másik valószínű átálló esetleg Bulgária, ahonnan olyan erős orosz befolyást jelentettek az amerikai elemzők, hogy szerintük az már az állam stabilitását veszélyezteti.
Látva azt, hogy a menekülthullám mennyire sarokba szorítja Európa kormányait, és mennyire helyzetbe hozza az euroszkeptikus pártokat, nem kizárt, hogy egy NATO-Oroszország háborúval párhuzamosan folyó második menekülthullám megingathatna még több kormányzatot. Például ha a Törökországban lévő menekülteket Törökország nem tartaná tovább vissza. Kétségtelen, hogy változatlanul megkísérelné az Iszlám Állam az Európába jutást, és kétségtelen, hogy esetenként sikerülne is nekik. Gondoljunk csak bele, újabb terrortámadások esetén egy háború közepén mi lenne az ellenzék reakciója? Természetesen követelnék a háborúból való kilépést, és a terrorizmusra koncentrálást.
Nem is beszélve az energiaellátás problémájáról: ha Oroszországgal kerülne szembe a NATO, egészen biztosan búcsút inthetnénk az oroszországi gáz-importnak. A tárolókapacitások nem teszik tragikussá a kérdést, de be kéne osztani a gázt, és így a lakosság a bőrén érezné a háborút, ismét a háborúellenes ellenzéknek adva muníciót.
Oroszország tehát valamivel több borsot tudna törni a NATO orra alá, mint a balti államok lerohanása. Ezekkel az akciókkal viszont még mindig nem tudná megfordítani a háború irányát, és a védekező szerepből nem tudna offenzívába átcsapni. Ezek az akciók pusztán megelőző csapások, amivel a NATO-t gyengítenék, de nem hárítják el a fő problémát.
Hosszú távon
Oroszország tehát az elején harapna egy nagyot a NATO-ba, megbolygatná a szövetségi rendszert, és okozna veszteségeket, és ezután az előjáték után elkezdődne az igazi háború. Ami már a számok törvényén alapulna: míg a NATO minimális emberveszteséget szenvedne el a jól bevált anyahajós-bombázós-drónos hadműveleteivel, addig az orosz katonaság egyre ritkulna. Az orosz flottát néhány hónap alatt ki lehetne iktatni, a támadóképes légierejét néhány hét alatt. A NATO vezérkarából érkező spekulációk éppen ezért azzal a veszéllyel számolnak, hogy ilyen módon Oroszországnak nem maradna más stratégiai kártya a kezében, mint a Föld legnagyobb atombomba-gyűjteményének bevetése. Az nem kérdés, hogy épeszű ember ilyen eszközhöz nem folyamodik, a kérdés inkább az, hogy egy esetleges háború ezen pontján még épeszű emberek hozzák-e a döntéseket. A rövidebbet ismét Európa húzná, hiszen ilyen kutyaszorítóban nem lenne rá képes Moszkva, hogy az atombombákat Amerikába is eljuttassa. Közép-Európának is talán csak a keleti felét tudná elérni. Amerika nyilván szintén atommal torolná meg az öreg kontinens halálát, és Oroszországot is a földdel tennék egyenlővé. Hogy ez ne történjen meg, két dolog közül választhat az orosz vezérkar. Vagy a háború kezdeti szakaszában próbálják meg leatomozni Amerikát, mikor még megvan hozzá az infrastruktúrájuk, vagy minden igyekezetükkel eleve elkerülik a háborút. Mivel az nyilvánvaló, hogy az amerikai hírszerzés és légvédelem van olyan fejlett, Oroszország és Amerika között pedig van olyan távolság, hogy ne lehessen csak úgy hirtelen atomot szórni az Egyesült Államokra, és mivel ez népirtás lenne, aligha számol az orosz vezérkar egy ilyen forgatókönyvvel. Későbbi cikkeinkben kifejtjük azt is, hogy Moszkva ambíciói egyébként sem a háború irányába mutatnak, így a papírforma szerint Oroszország nem akarna háborút a NATO-val, a potenciális kezdeti sikerei ellenére sem.
Szövetségesek: tér és idő
Oroszország mégsem azért tudja a NATO-t a végsőkig kijátszani Ukrajnában és Szíriában, a stratégiai gázellátásban és a radikális jobboldal támogatásában (ki tudja, talán Trump és Duterte mögött is kiszúrja valaki Putyin lábnyomát), mert eleve vesztésre van ítélve egy esetleges háborúban. Ha ez így lenne, a NATO egyszerűen nem engedné megtörténni a megtörtént dolgokat. Ultimátumot adna Oroszországnak, és Oroszország engedne az ultimátumnak. De van három tényező, ami kiszámíthatatlanná teszi a fenti spekulációkat.
Az egyik, hogy a NATO igazi erejét az USA jelenti. Nemcsak azért, mert az USA hadereje a legnagyobb, legfejlettebb és legmotiváltabb. Hanem mert az Oroszország elleni háború az USA ügye, Európa gazdaságának igazából szüksége van az orosz piacra és nyersanyagokra. Persze ha Oroszország a célpont, akkor máshonnan is lehet nyersanyagot venni, és másra is rá lehet sózni az európai árucikkeket. Mindenesetre félszegség jellemzi az európai politikát az oroszokkal szembeni fellépésben, ezt a szankciók ügyén lehet lemérni. Emellett a líbiai fiaskó is megmutatta, hogy az USA nélkül az európai haderő nem tud egységes haderőként működni. Az USA-t viszont más ügyek is lekötik: nem zárult le az afganisztáni misszió, nem zárult le az Iszlám Állam elleni akció, és Kínára is folyamatosan fegyvert kell szegezni, különben lenyúlná az egész Dél-Kínai-tengert. Ez pedig jelentősen leköti az amerikai haderőt és erőforrásokat a Föld egymástól távol eső pontjain.
A másik tényező, ami elbizonytalanítja a NATO-t, az orosz erőforrások roppant mérete. Ha az összes olajkút leállna Oroszországban, a gazdasági élet viszont változatlanul fogyasztaná az üzemanyagot, több, mint 65 évig nem lenne szükségük utánpótlásra. Ez csak a felhalmozott készlet. Emellett van a ki nem bányászott készlete. Szénből, vasból, színesfémekből, nemesfémekből, uránból, megújuló energiából, fából, gabonából, mindenből korlátlan mennyisége van Oroszországnak. Ha teljesen elvágják a világgazdaságtól, akkor is regenerálni tudja a hadseregét évtizedeken át. Elbír-e az amerikai és európai gazdaság egy ilyen hosszan elnyúló háborút? A világ legfejlettebb gazdaságairól van szó, a válasz kizárólag ezért nem egyértelmű Nem.
A harmadik tényező az előző kettőből ered: az USA térbeli lekötöttségét és az oroszok időbeni korlátlanságát még jobban erősíteni tudja Oroszország a szövetségi hálójának felerősítésével. Az egyik szervezet, ami a Varsói szerződés széthullása után nem sokkal jött létre a Szovjetunió romjain, a Kollektív Biztonsági Egyezmény Szervezete. Ez persze leginkább a NATO terjeszkedésének szab korlátot, semmint az Oroszoknak adna erőt. Ennek az egyezménynek a tagjai valószínűleg egy tál lencséért elárulnák Moszkvát, ha úgy látják jobbnak az esélyüket, de ha csak Tadzsikisztán és Kirgizisztán állna bele egy hegyi háborúba, évtizedes történet venné kezdetét. Azon a terepen. Kína pedig maga kínált a nyáron szövetséget Oroszországnak. Putyin persze aligha fogadná el, hiszen Kína gazdasági expanziójával Oroszország maga is küzködik, és a katonai szövetség a pekingi ajánlat szerint gazdasági integrációval is járna. De elég csak a kérdést nyitva hagynia Moszkvának, és máris nagyobb erőket kell készenlétben tartania az USA-nak Kína közelében.
A NATO talán egy negyedik láthatatlan kockázattal is számol, legalábbis kéne számolnia, ez pedig a kelet-európai "low-tech" jelenség. Talán az amerikai katonák is eltalálnak a célhoz GPS nélkül, és tudnak aludni fagyban is, és nem bomlik meg a morál, ha valaki idegösszeomlást kap közöttük, talán a NATO parancsnokság is fel van készülve kommunikációs zavarok esetére, és még sorolhatnánk, de a kelet-európai hadviselésben mindig is vészforgatókönyv esete állt fenn, ott a válságkezelés és a sufnituning alaptudásnak számít.
Aligha lesz háború
A fentiekben pusztán katonai megfontolások mentén bontottuk ki, hogy Oroszországnak egészen biztosan nem tenne jót egy háború, a NATO pedig valószínűleg nem tenné kockára a nyugati jóléti társadalmát. A nevető harmadik egyébként is Kína lenne, ahogy gazdasági értelemben az első világháborút is minden résztvevő elvesztette mindkét oldalon, kivéve a legvégén belépő Egyesült Államokat. Most Kína lenne az, aki a legtöbbet profitálna abból, ha az óvilág egymásnak esne: kimerülnének az európai és amerikai tőketartalékok, elvesztenék a hadigazdaság ideje alatt a vállalatok a piacaikat, és Kína tudná produkálni a hiányzó volument a világ többi részének.
A háborús fenyegetés ennek ellenére hangos, úgyhogy a következőkben azt vizsgáljuk meg, mi a politikai oka a Washington és Moszkva közti történelmi feszültségnek.
