Miben változhat az USA külpolitikája Trump alatt?
Elemzés
2016. 11. 09. 17:21
Az amerikai elnökválasztás lezárultával eldőlt, hogy republikánus kormányzat rendezkedik be Washingtonban, és ez nagy fordulatokat tartogathat az eddig demokraták vezette külpolitikában. Donald Trump szabad utat enged Putyinnak, és odacsap Kínának?
Az alábbi térképen foglaltuk össze a folyamatban lévő nemzetközi ügyeket, amikben az USA jelentős szerepet vállalt az elmúlt években.
Az irányvonalak határozottak voltak: rendet rakni az Államok határvidékén (drog- és embercsempészet, Kuba, Venezuela), a 2001 óta tartó "Háború a terror ellen" újabb és újabb fejezeteinek megvívása (Iszlám Állam, Líbia), és a Kínával szembeni erőfölény biztosítása (Dél-kínai-tenger). Ehhez jött még a nem tervezett program: az Ukrán válság és a szíriai orosz jelenlét miatt az Oroszországgal szembeni fellépés.
Ezek mindegyikének megvolt a maga funkciója, és összességében az Atlanti-térség jóléti államainak fenntartását szolgálták, egészen pontosan a status quo fenntartását. Mivel ez a status quo alapvetően korlátozza a feltörekvő államok (Kína, Oroszország, Törökország, stb.) sikerét, ezért egyre nagyobb ellenállásba ütköznek az amerikai külpolitikai elképzelések.
Bárki is nyerte volna az elnökválasztást, az elkövetkezendő 2-3 ciklus bármilyen kormányzat számára számos külpolitikai buktatót rejtene magában. Bármilyen amerikai külügyminiszter úgy érezheti magát a jövőben, mint egy orosz főtitkár a Szovjetunió idején: hiába parancsol a Föld legpusztítóbb hadigépezete fölött, a problémák zöme nem fegyveres jellegű, így aztán a hadigépezetet sem lehet csak úgy bevetni. Akkor viszont marad a diplomácia.
Diplomácia úgy, mint alkudozás, nyomás gyakorlás, helyzetbe hozás, csapda állítás, szövetkezés, és a többi. Amerika számára a fő kérdés az, hogy Donald Trump milyen szakértőkkel veszi körül magát, milyen külügyminisztert választ ki, és milyen parancsokat ad ki. Ha csak Trump személyén múlna az Egyesült Államok dinamikája, nagyon könnyen megjósolhatnánk, milyen változások lesznek a külpolitikában. Kevesebb beavatkozás más államok dolgaiba, de amibe beavatkoznak, ott felpörögnek a hadiipari megrendelések.
De nem értékelhetjük túl az Államok elnökének a szerepét, Trump nem kap akkora hatalmat, mint Putyin, vagy Erdogan, vagy mint egy kétharmados kormány. Donald Trump kijelentései alapján nem túlzás azt állítani, hogy egy átlagos vállalkozó tájékozottságával rendelkezik az amerikai külügyet illetően, és az észjárása sem igazán passzol egy "világrendőr" vagy szebben kifejezve a "szabad világ védelmezője" szerephez. A republikánusok beállítottsága viszont mégis agilisabb külpolitikát jelez előre, elég csak arra gondolnunk, milyen kritikát fogalmaztak meg az Obama-kormány szíriai szerepvállalásával kapcsolatban.
A demokraták azt az elvet követték, hogy Amerika katonai kiadásait és jelenlétét csökkenteni kell. Ezért a szíriai beavatkozás mellett igen nehezen döntöttek, és akkor is csak légi támogatásról. Mindezt már egy nagyon eszkalálódott pillanatban, nem pedig akkor, amikor a Rubiconnak kijelölt tömegpusztító fegyverek használatát Asszadra bizonyították. A republikánusok kritikája az volt, hogy Obamának akkor fel kellett volna vállalnia a háborút, és mivel ezt nem tette, Putyint túlságosan felbátorította: így jött Krím elcsatolása és a szíriai ellenzék bombázása.
Azt persze nehéz átlátni, hogy ebben a túlfejlődött helyzetben hogyan oldanák meg a szíriai vagy az ukrajnai ördöglakatot.
A republikánus külpolitika mindig harciasabb volt a demokratákénál, de jelenleg a harciasság csak nehezebb helyzetbe hozná Washingtont (nem jobb, vagy rosszabb, csak nehezebb helyzetbe). Ha az Egyesült Államok keményebben lépne fel Szíriában, vagy Kínával szemben, egymás karjaiba lökné a jelenlegi kihívóit. Akik most külön-külön más-más típusú konfliktusban vannak az USA-val, azok hirtelen a katonailag fenyegetett államok közös platformján találnák magukat. Így ismét nagyobb erőt kéne felmutatni, ami még jobban hízlalná az ellentábort, és már a farkába is harapott a kígyó.
Ha viszont az USA felhagyna az eddigi aktív politikájával, a nyugati jóléti állam stagnálása hanyatlásba csapna át. Egészen nyersen fogalmazva, ha az USA békén hagyná a putyini Oroszországot, Oroszország gazdasága 10-20 éven belül felzárkózna Kína szintjére, az atlantikum gazdaságának rovására. Ha az USA nem tartaná sarkokban Kínát, Kína elhalászná az atlantikum posztmodern gyarmatbirodalmát (szabadkereskedelmi partnereit), és így az üzemanyagot venné el a nyugati jóléttől. Elég kínos az önző behemót szerepét játszani, de egy amerikai elnöknek a saját lakosságát kell szolgálnia.
E két szélsőség (agresszió és kivonulás) között kell kötéltáncolnia a következő amerikai kormányzatoknak. Donald Trump továbbra is fekete ló: nem lehet tudni, hogy teret enged-e a tanácsadóknak, vagy szerény képességeit erőlteti-e rá a Fehér ház külpolitikájára. Azt sem lehet tudni, a Trump körüli bizonytalanságokat hogyan dekódolja Peking, Moszkva, vagy egy eddig még azonosítatlan kihívó. Úgy értelmezik-e, hogy mostantól több mindent lehet, vagy kivárnak. Ez utóbbinak kisebb az esélye.
