Izrael vízgazdálkodása pengeélen táncol
Háttér
2018. 09. 01. 18:02 Sudár István
A Közel-Keleten hiánycikk a víz, folyt már háború is érte, de bárennyire szükség van minden cseppre, egy állam sem tudott a térségben olyan kifinomult vízellátó rendszert kiépíteni, mint Izrael. Most mégis úgy tűnik, ők sem tudnak lépést tartani a klímaváltozással.
Az idei magyarországi száraz nyár sok kárt okozott ugyan a mezőgazdaságban, de távolról sem okozott olyan vízproblémákat, mint Izraelben, amit már ötödik éve sújtott aszály. A 2000-es évek elején is hasonló csapadékhiány alakult ki, és zöld lámpát kapott az addig sokat vitatott ötlet, hogy a tengervízből nyerjenek ki édesvizet. A legnagyobb ellenérv az eljárás költségessége volt, de utólag minden fillért (sékelt) megért a program: Míg a '70-es években 1780 millió köbméter édesvíz állt az ország rendelkezésére évente, addig 2010 környékén már csak 1200 millió köbméter körül. A vízfogyasztás viszont megduplázódott, 2000 millió köbméterig kúszott. Az izraeli parlament által jóváhagyott tervek szerint az ország 750 millió köbméter édesvizet szeretne előállítani tengervízből 2020-ig, és 1100-at 2030-ig. Mivel a soron következő sótalanító telep építésébe még bele sem kezdtek, már most látható, hogy nem tudják tartani az irányszámot: egyelőre 585 millió köbméter víz előállítására van lehetőség.
Rétegvízből gazdálkodnak
A felhasznált édesvíz javát a víztartó kőzetrétegekből szivattyúzzák, mintegy 1100 millió köbmétert. Felszíni vizekből 600 millió köbmétert nyernek, és távolról sem azért, mert a folyóvizet veszni hagynák: a Jordán vízhozamának mindössze 10%-a éri el a Holt-tengert. Állandó vitaforrás Palesztínával, hogy a víztartó rétegek nem a politikai határt követik, így az izraeli szivattyúk a palesztin vízkészleteket ugyanúgy apasztják, mint fordítva.
A lakosság bár nyomott áron kapja az ivóvizet, mégis az egy főre jutó vízfelhasználás csak fele annyi, mint a hasonló életszínvonalú Egyesült Államokban, más szóval nem folyik nagy pazarlás. Viszont a mezőgazdaság öntözővíz-igénye egyre nagyobb, mert a régióban egyre kevesebb csapadék hullik. A hatvanas években nagy lendületet kapott a rétegvízzel való öntözés (kutakat fúrtak), ami miatt a rétegvízkészlet évről évre apadt, mígnem valamit tenni kellett ellene. Ekkor kezdték meg a "másra nem való" víz bejuttatását a víztartó kőzetrétegekbe. Erre mindig jobb módokat dolgoztak ki, ma már szinte egyeduralkodóvá vált a nagyjából megtisztított szennyvíz beszivárogtatása.
A homokkő- és mészkő-rétegeknek van természetes víztisztító tulajdonsága, ezért a visszaszivárogtatással az izraeliek két legyet ütnek egy csapásra: a rétegvíz-szint mellett a talajvíz-szint is a kívánatos érték környékén marad, és a szennyvíz is megtisztul. Izraelben a szennyvíz 90%-át megtisztítják, összesen 400 ezer köbmétert évente. Nagyjából 120 kisebb-nagyobb víztisztító telep működik az országban, ebből három kiemelkedő jelentőségű (a térképen jelöltük ezeket). Mivel a lakosság nem szívesen inna a megtisztított vízből, ezért ezt csak a mezőgazdaságban hasznosítják.
Esővízből minden cseppet
Bár az éves adatok mellett eltörpül, de figyelemre méltó, hogy 25 millió köbméter esővizet gyűjtenek be évente. Ezt főleg a hirtelen lezúduló eső okozta áradások (flash flood) befogásával érik el. Az ilyen vizeket tavakba vagy elhagyott kőbányákba vezetik, ahonnan lassan beszivárog a kőzetrégekbe. A magas rétegvízszint ugyanúgy édesvizet jelent: nagyobb hozamot biztosít a kutaknak.
És hogy biztosan essen eső, nem bibliai módszereket alkalmaznak: felhőlövéssel (cloud seeding) gerjesztik az amúgyis esedékes téli csapadékot novembertől áprilisig. Ilyen módon 10-15%-kal több esővíz érkezik az égből, ami 30-40 millió köbméter többletet jelent. Arra mégsincs megoldás, hogy a csapadék 80%-a az északi országrészben hullik le, Dél-Izrael pedig egy sivatag.
A folyóvizeket szinte mind kiaknázzák
Dél-Izrael és a köztes részek vízellátását a Galileai-tengerből (Tibériás-tóból) indított "National Water Carrier" csatorna megépítésével biztosították. Ez a "nemzeti vízszállító", vagy főcsatorna egy nyílt meder, ami a szintkülönbségeket szívattyútelepekkel hidalja át, és gyakorlatilag a Tibériás-tóba folyó Jordán vizét juttatja délre. Megépítése után pár évvel ki is tört az izraeli-jordániai vízháború (1964-67), mert a szomszédok is akartak volna a vízből. A háború nem hozott eredményt az araboknak, mert a hatnapos háború megnyerésével (1967) Izrael pontot tett a vitára. Hasonlóan asszertív szerzemény a Golán-fennsík, ami hivatalosan Szíriához tartozik, de már a szír lakosság java elköltözött, és Izrael hasznosítja a területet. A fennsík elfoglalására azért szánta magát Izrael, mert onnan az ország java részére ki lehet lőni rakétákat, és ezt értelem szerűen magas kockázatként azonosították. Járulékos haszon, hogy a Golán a régió egyik legycsapadékosabb része, 275 millió köbméter víz jut innen a Jordánba jobb években. Összehasonlításul: Libanonból 310 millió folyik be, Izrael hivatalos területén pedig 850 millió köbméter gyűlik össze évente.
A Holt-tenger kiszárad
Összesen 1,2 milliárd köbméter édesvíz gyűlik össze, ami nem fedezi a 2 milliárdos vízszükségletet. A nemzetközi egyezmények értelmében Izrael további 100 millió köbméter vizet átad évente Jordániának, 50 milliót pedig Palesztína Ciszjordánia részének. A sótalanító telepek nélkül az egész térség meg lenne lőve, ezért is gondolják a szélsőségesebb izraeliek úgy, hogy ők itatják az arabokat. Természetesen ez nem igaz, hiszen a Jordán vízgyűjtőjét közösen használják, és amit Izrael kivesz, azt mások elől veszi ki, akkor is, ha végül egy részét átadja. Ilyen kicentizett vízháztartás mellett nem csoda, ha a Jordán már csak egy ér, mire a Holt-tengert eléri, s emiatt a legmélyebben fekvő sós tó évente 1 métert apad. Több víz párolog el, mint amennyi befolyik.
Jordánia ezért szánta rá magát, hogy lehetőség szerint Izraellel együttműködve csatornát építsenek, amivel összekötik a Vörös-tengert a Holt-tengerrel. Mivel ez utóbbi több, mint 400 méterrel van a tengerszint alatt, a csatorna lejtése lehetővé teszi, hogy két vízerőművet is építsenek rá, ami legalább egy kis pénzt is hoz a konyhára. De nem meglepő módon ivóvizet is kinyernének a csatorna vizéből. A tervek szerint eleinte 300 millió, majd 2 milliárd köbméter vizet eresztenének át évente a 180 kilométer hosszú csatornán, és 85-100 millió köbmétert sótalanítanának. Ennek egy részét Izrael venné meg, pont annyit, amennyit a Jordán vizéből Északon eladna Jordániának. Palesztína pedig szolidaritásból kapna 30 millió köbmétert.
A beruházás tervezett költsége 10 milliárd dollár, és idén kezdtek volna neki, de Izrael arra hivatkozva, hogy a sótalanító telepei révén tulajdonképpen nincs vízhiányban, ahhoz köti az együttműködést, hogy újranyithassa a képviseletét Jordániában. Idén februárban nagy hírnek számított, hogy Jordánia bejelentette, Izraellel, vagy Izrael nélkül, megkezdi a csatorna építését. Azóta több hír nem érkezett a témában, így elég valószínű, hogy diplomáciai és bürokráciai patthelyzetbe került a projekt.
