Alternatív rendszerváltó forgatókönyv: Belarusz tervgazdasága
Háttér
2020. 12. 16. 23:36 Sudár István
Fehéroroszország hasonló csapáson indult el a Szovjetunió összeomlásakor, mint minden más posztszovjet állam, ám az első lépések után az ország váratlanul behúzta a kéziféket, leállította a privatizálást, és ötvözték a piacgazdaságot a tervgazdasággal.
A tervgazdaság bukását a nyolcvanas évek végén sokan a saját szemükkel látták, a bukás előtti időket a bőrükön tapasztalták, így nem túl meglepő, hogy Fehéroroszországra nem csak politikailag tekintünk muzeális darabként, hanem gazdaságilag is. Pedig talán hibát követünk el, nem abban az értelemben, hogy a belarusz út a jövő, hanem abban az értelemben, hogy az ilyen rendszerek a jövőben is jelen lesznek, és nem árt ismerni ezeket.
Fehéroroszországban a nyolcvanas évek végére hasonlóan erős ellenzéki mozgalmak bontakoztak ki, mint más rendszerváltó országban, itt az 1986-os csernobili katasztrófa körüli visszásságok feltárásából indultak ki. Aztán mégsem lépett a Balti államok pályájára, hanem ellenkezőleg: nagy szerepet játszott a Független Államok Közösségének (FÁK) 1991-es megalakulásában. A rendszerváltó hangulat még nagyobb fordulatot vett Aljakszandr Lukasenka politikába való visszatérésével, mikor 1993-ban megválasztották a belarusz parlament antikorrupciós bizottságának elnökévé. Ebből a pozícióból ráhúzta a vizes lepedőt az akkori államfőre, és hősként választották meg őt elnöknek 1994-ben. Pedig nem árult zsákba macskát: Lukasenka volt az egyetlen képviselő, aki 1991-ben a Szovjetunió felbomlása ellen szavazott, és előtte sem támogatta a rendszerváltó törekvéseket. A nyolcvanas években állami gazdaságok irányítását végezte, a későbbi fejleményeket nézve nem valószínű, hogy rossz véleménnyel volt ezekről.
Talán nem gondolnánk, de Belarusz a szovjet időkben a fejlettebb régiók közé tartozott. 1990-ben az egy főre jutó GDP a szovjet átlag 120%-a volt. Ipari termelésének közel felét a gépgyártás adta, noha a kohászati hátteret a szomszédos államok látták el. Nem csoda, ha bábáskodtak a FÁK megalakulásánál, és később az Eurázsiai (vám)unió létrejötténél: a szomszédokkal való gazdasági kooperáció nélkül Fehéroroszország sok üzeme alapanyag nélkül maradna. A belarusz gépgyártást a mostoha természeti adottságok befolyásolták: sok talajmunkát kellett a mezőgazdasági termelés érdekében végezniük. Így születtek meg az iparuk jellegzetes termékei: erdőgazdasági gépek, talajgyaluk, burgyona-, len- és cukorrépa-betakarító gépek, meg a legendás MTZ. Szintén a talajjavítás érdekében fejlődött egyre magasabb szintre a műtrágya gyártásuk, ami elsősorban a nagy mennyiségben előforduló kálisóra alapul a mai napig.
Mostoha természeti adottságok?
A kilencvenes években még elmondható volt, hogy a podzolos erdőtalajon, ami a morénahátságokon kialakult, nem lehet nagy hozamokat remélni, ha júliusi középhőmérséklet 17-19 fok körüli. Elsősorban tehát nem is a talajminőség szerint vontak művelés alá területeket, hanem a hőmérsékleti térkép alapján. Ahogy azonban a klímaváltozás eszkalálódik, a termőterületek is északabbra kúsznak, ami révén a kevésbé ideális talajokon erdőgazdálkodásra váltanak, az új hőmérsékleti körülmények között művelhető jobb területeket pedig bevetik. Az éves csapadékmennyiség viszont nem változott: 550-700 mm, ami a klímaváltozás következtében még egyenetlenebbül oszlik el. Ezt a típusú vízhiányt a bőven rendelkezésre álló folyóvizek orvosolni tudják, sőt már a szovjet érában is sokat foglalkoztak az öntözőrendszerek kiépítésével. Furcsa módon azonban területek lecsapolásával éppen annyi dolguk akadt: morénahátak és mocsaras lapályok váltakoznak az egész országban. A talaj-, éghajlati- és terepviszonyok nem ideálisak tehát, de a mélyebb rétegek sem ontják a javakat: az izgalmasabb ásványkincsek közül a délkeleti országrészben lévő olajmezők említhetők, amiből évente 1,6-2 tonna kőolajat nyernek ki (Magyarországon évente 2,2-2,4 tonnát bányásznak). Ezen kívül tőzeg, kősó és kálisó kitermelés zajlik, amik viszont jelentősek.
A tervgazdaság visszaépítése
1994-ben Lukasenka nemcsak leállította a privatizációt, hanem amit tudott, vissza is szerzett az állami vagyonból. 1995-ben például semmissé nyilvánította az első kárpótlási-jegy aukciót. Az üzemek termelését pedig újra egy tervbizottság koordinálta. Rendszerének legitimitását az adta, hogy a belarusz ipart elkerülte az üzembezárási és leépítési hullám. Az állami tulajdon magas hányada miatt természetesen a nemzetközi hitelek is elkerülték Fehéroroszországot, így valamiféle termelés átalakításra itt is szükség volt, pusztán az Oroszországgal folytatott korábbi kereskedelmi gyakorlattól nem remélhették a kiutat. Már csak azért sem, mert Oroszország nagyon súlyos gazdasági válságba süllyedt akkoriban. A „termelés átalakítása” egy eufemizmus arra, hogy megkezdődjenek a létszámleépítések. Lukasenka poszt-szocializmusa pont attól izgalmas, hogy talán hatalomvágyból, talán idealizmusból görcsösen ragaszkodott a munkahelyek megőrzéséhez. Mindent persze nem lehet megkapni: hitel és gazdag külkereskedelmi partnerek híján magas foglalkoztatást és életszínvonalat biztosítani. A rendszerváltás első három éve (1991-1993) Lukasenka kezére játszott: a lakosság belekóstolt a kapitalizmus pálinkás jóreggeltjébe: reálkeresetek zuhanása, fölösleges munkahelyek felszámolása, teljesítménybér, piaci elvárások, konkurencia, és így tovább. A reáljövedelmek megfeleződtek, a GDP 1990-hez képest 35%-kal esett vissza, a szegénységi küszöb alatt élők aránya pedig 5%-ról 80%-ra emelkedett (Világbank adatok itt és a továbbiakban is). Egyfelől eredményezett ez a társadalmat ért sokk egy ottani „Kádár-nosztalgiát”, ami az 1996-os alkotmány-átírásig tudta röpíteni Lukasenkát, másfelől a kormányzat már azzal sokat nyert, ha egy kicsit visszaadott az embereknek abból, amit a tervgazdaságot váltó piacgazdasággal veszítettek. A fent vázolt terhelt gazdasági környezetben tehát fontos eredmény volt, hogy a munkanélküliséget alacsonyan tartották, igaz sokakat csak félállásban alkalmaztak, alkalmaznak.
Hogy a gazdaság ne álljon le, Oroszországgal visszatértek a nem piac-alapú árucserére, aminek egyik mai maradványa a nyomott áron kapott orosz kőolaj. 1996-1999 között több államközi szerződéssel komoly lépéseket tettek abba az irányba, hogy Belarusz egyesüljön Oroszországgal ahogy a szovjet időkben volt. Bár az egyesülés évről évre elmarad, a kilencvenes évek végi baráti hangulat hosszú időkre biztosította Belarusz számára a kedvező árucseréket. Mivel a rendszerváltás éveiben (1991-1993) sem tért át Fehéroroszország teljesen a piaci árakra, a központi árszabás maradt érvényben részben a mai napig, aminek köszönhetően Lukasenka biztosítani tudta, hogy a szegénységi küszöb alatt élő hatalmas tömegek is az alapvető élelmiszerhez hozzájuthassanak. Főként az orosz cserekereskedelem hatására a belarusz gazdaság az 1991-es piacgazdasági fordulatot követő 35%-os GDP visszaesésből évente 6%-os növekedést tudott felmutatni a kilencvenes évek második felében.
1996-2000 között futott az első terv, ami meghatározta a GDP célértéket, az ipari és mezőgazdasági termelést, az inflációs rátát, a munkanélküliségi rátát, és a nemzeti valuta árfolyamát. Ezen központi terv alapján minden állami cégnek kidolgozták az egyéni célértéket, amit kötelező volt teljesíteniük. A tervidőszak végére azonban látszódott a kimerülés, és talán kudarcba is fulladt volna, ha a 2000-es évek eleji olajár-emelkedés és globális fellendülés nem kap alá Oroszországnak és Belarusznak. A kétezres években Fehéroroszország átlagosan évente 9,4%-os GDP növekedést produkált.
A tervgazdaság hajszálrepedései
A tervgazdaság előnye, hogy az állam a sikeres ágazatok bevételeit és a sikertelen ágazatok hiányait is egy helyen gyűjti, ami a belarusz gyakorlatban úgy néz ki az elmúlt két évtizedben, hogy a jól teljesítő ágazatok bevételéből az állam mesebeli hiteleket folyósít a veszteségesen üzemelő vállalatainak. A veszteséget termelő vállalatok nem tudnák teljesíteni hitelek nélkül a tervben előirányzott béremeléseket. A béremelés azért vált a terv fontos részévé, hogy ne legyen a gazdaság kiszolgáltatva a két exportágazatnak (olajipar és műtrágya), hanem a hazai fogyasztás adja inkább a növekedés motorját. Ehhez kellett a folyamatos béremelés. A veszteséges cégek hitelezése csupán könyvelési eszköze annak a kommunista elvnek, hogy minden közös, a nyereség és a veszteség is. Ezeket a hiteleket az állami tulajdonban lévő bankok érzékelhetően nem a nyereségért folyósították: nemcsak a piaci kamatok alatt futnak, hanem sokszor az inflációs ráta alatt is.
A kapitalizmusban az efféle dotálást főbűnnek tartják, amire magyarázatot maga Belarusz nyújt: a stagnáló, vagy visszaeső ágazatokra egyaránt vonatkozó béremelési és termelési irányszámok lehetetlenné tették a valódi teljesítést, aminek piacgazdaságban csőd lenne a vége. De a céget megmenti az állami „kereskedelmi” bank évről évre, függetlenül attól, hogy milyen üzleti tervvel fordulnak a hitelbírálóhoz. Hiszen a központi terv azt is előirányozza, hogy nem mehet csődbe cég. Ha viszont a terv tiltja, hogy csődbe menjen cég, akkor a cég malmozhat egész évben, akkor sem fog csődbe menni. A túlzó következtetés mögött valós folyamat áll: a cégek versenyképessége az elmúlt két évtizedben folyamatosan erodálódott.
A tervbizottság viszont rajta tartotta az ujját a világgazdaság pulzusán, és 2009-ben a világgazdasági válság hatására belekezdett fontos átalakításokba, amik kicsit lejjebb rángatták a valóság talajára a vállalatokat. Egyfelől a legnagyobb cégeket, például az MTZ-t vállalatosították, azaz működését piaci alapra helyezték. 2011-től még több céget vállalatosítottak, ezek viszont nem termelnek annyi nyereséget, hogy tartósan megálljanak a lábukon. 2009-ben a legfontosabb lépés a központi árszabás részleges kivezetése volt: ettől fogva csupán a „szociálisan fontos árucikkek” (alapvető élelmiszerek, gyógyszerek, gyermekruhák) árait szabályozza a terv. A bérek központi megszabását is eltörölték. Megkönnyítették az egyéni vállalkozások alapítását is. A hitelezési gyakorlaton és a rögzített valutaárfolyamon viszont nem változtattak.
A másik nagy gond azonban meglepő helyen jelentkezett: a hazai fogyasztást serkentendő fejlesztették a béreket, és a fogyasztás valóban megnőtt, a belarusz vállalatok szépen növelték a GDP-t. Csakhogy a megnövekedett fogyasztás az importot is megnövelte, ami 2010-re 15%-osra nyomta a folyó fizetési mérleget, ami brutális inflációhoz vezetett (2012-ben például 59%). Ezt a rögzített valutaárfolyamnak is le kellett követnie, aminek a szövődményei és kezelési kísérletei a 2010-es évek közepére GDP csökkenésbe torkolltak. A növekedés tehát véget ért. Nem mellékes, hogy a legnagyobb kereskedelmi partnere, Oroszország 2014 óta gazdasági szankciókkal és az olajár eséssel küzd, ez kihat a belarusz gazdaságra is.
Újratervezés
A WTO, a Világbank és az EU elemzői mind azt jelölik meg a Belarusz rendszer gyengeségeként, hogy a 2010 környékén megkezdett óvatos privatizálás nem elég ahhoz, hogy számottevő külföldi tőkét csalogassanak az országba. Nemcsak azért, mert kevés területen enged az állam befektetni (és a zsíros falatokat megtartja magának), hanem a gazdaságot ért súlyos torzulások miatt sem. A fentebb említett versenyképesség problémája itt is gyökerezik: külföldi tőke hiányában nincs valódi technológia-transzfer. A FÁK védőernyőjében nincs éles verseny, nem véletlen például, hogy nem-FÁK országba kőolajon, műtrágyán és nyersanyagokon kívül alig exportál valamit. Az ajánlások a privatizáción túl az export megigazítára vonatkoznak: túlságosan kevés termékre és partnerre zsugorodott az export az elmúlt évtizedben.
