Vigyázó szemetek Kínára vessétek 2.
Elemzés
2011. 09. 12. 06:45 Hajdu Lilla
Cikksorozatunk második részében Kína keleti és délkeleti szomszédaival való kapcsolatát vesszük górcső alá. Olyan kérdésekre próbálunk meg választ adni, mint, hogy miért feszült India és Kína viszonya, és hogy jön ide Tibet.
A tigris és a sárkány
Kína katonai beruházásai nemcsak az USA-t és a dél-nyugati szomszédokat töltötte el aggodalommal. India is élénken figyelte a fejleményeket. A két ország nem pusztán Ázsia első számú gazdasági nagyhatalma pozícióért küzd, hanem Arunácsal Prades (Tibet déli része) és Aksai Chin miatti területi vitájuk is árnyalja rapszodikus kapcsolatukat.
Az Arunácsel Prades miatt kirobbant vita előzményét Tibet történetének alakulása jelentette, így most erre is kitérek. A Tibetet megszálló dzsungár csapatok kiverése érdekében a dalai láma Kang Xi császárhoz fordult a 18. században. EPradesnnek eredményeképpen szerződés rögzítette, hogy Tibet Kína védelme alatt áll, de a kormányzó hatalom a dalai lámánál maradt, ergo Tibet a szuzerenitás állapotában találta magát. Ez így is maradt egészen a britek 19. századi előrenyomulásáig. A gyarmatosítók először kereskedelmi egyezményeket kötöttek a mandzsu császárral, majd a vált orosz befolyás miatt expedíciót indítottak 1904-ben Tibetbe, ahonnan tibeti kérésre a Kína beavatkozásának köszönhetően kivonultak. Tibet vérszemet kapván az 1911-es kínai felkeléstől, következő évre kiszorították a császári csapatokat. 1912-ben azonban Szun Jat-szen Nankingban kikiáltotta a köztársaságot, és Tibetet, Mongóliát és Hszincsiangot Kína részének nyilvánította. Válaszul előbbi két állam is proklamálta függetlenségét.
1913-14-ben a káosz rendezésére Szimlában konferenciát tartottak Nagy-Britannia, Kína és Tibet, melynek gyümölcseként megszületik a McMahon-vonal, amely Tibetet külső és belső részre osztja. Az erről rendelkező egyezményt Kína sosem ratifikálta, ennek ellenére ez alapján jött létre a mai indiai-kínai határ. 1947/48-ben a tibeti kormány küldötteket küldött nyugatra, hogy azok elismerjék függetlenségüket, de még a kínai nemkommunista kormány Tajvanra települése után is szabotálta ezt. 1950-ben aztán a kommunista pekingi kormány sikertelen felszólításai hatására, hogy Tibet csatlakozzon Kínához, a kínai fegyveres erők bevonultak Lhászába, és Tibet innentől fogva valóban Kínai fennhatóság alá került, és megszűnt pufferzóna jellege. 1959-ben véres lázadás tört ki, a dalai láma ekkor menekült Indiába a CIA segítségével, ahol menedékjogot kapott. Kína ezt sosem bocsátotta meg Indiának.
Arunácsel Prades, azaz Dél-Tibet a mai India területén található, de Kína a mai napig figyelmen kívül hagyja az egykori McMahon-vonalat, és magáénak vallja a területet. Aksai Chin, azaz Kasmír keleti csücske, jelenleg Kínai felségterület, bár 1962-ig Indiához tartozott. India az 1950-es évek közepén vette észre, hogy egy komplett kínai úthálózat húzódott a Ladak régióbeli Dzsammu és Kasmír között, megszaporodtak a területi összecsapások. A fent leírt területi konfliktusok vezettek az 1962-es indiai-kínai háborúhoz, melynek során India arculatvesztést szenvedett, és Kína elfoglalta Aksai Chint, és bevonult Arunácsel Pradesba, innen viszont egy év múlva visszavonult a McMahon-vonal mögé.
A konfliktusok olyannyira nem vesztettek aktualitásukból, hogy amikor az Ázsiai Kereskedelmi Bank két évvel ezelőtt kölcsönt nyújtott Indiának egy árvízprojekt megvalósítására Arunácsel Pradesban, Kína minden követ megmozgatott, hogy a kölcsönt befagyasszák, tekintve, hogy a terület hovatartozása vitatott. A projekt végül megkapta a pénzt, de a bank sajnálkozását fejezte ki az incidens miatt.
A pakisztáni szál
Pakisztán és Kína kapcsolatát leginkább a baráti jelzővel illetném, amelyet azonban árnyal néhány tényező. Kínának különös stratégiai érdeke fűződik egy erős pakisztáni hadsereghez, ezért igyekezett megerősíteni támadó és védekező légi-és haditengerészeti potenciált. A cél: mintegy második frontként elvonni India figyelmét, aki amúgy is aggodalommal figyeli Pakisztán nukleáris tevékenységét.
Ezzel párhuzamosan a Népi Demokratikus Köztársaság több infrastruktúrafejlesztési projektben is részt vett. Ilyen volt például a Karakórum országút javítása- és bővítése vagy a Hszincsiangtól Gilgit Baltisztánig húzódó vasútvonal megépítésének megvalósítási lehetőségeiről készített tanulmány elkészítése. Utóbbi régió fejlesztése hátterében áll azon elképzelés is, hogy egy esetleges indiai fenyegetés esetén Pakisztán hadereje képes legyen megvédeni a régiót. Amikor Abbotábád után az USA és Pakisztán kapcsolatában lehűlés állt be, Kína igyekezett elérni, hogy szomszédjának ne essen bántódása Oszama bin Laden miatt és támogatta terrorizmus elleni törekvéseit.
Pakisztánt az elharapózott szeparatista csoportok miatt Kína is vádakkal illette, aki testközelből tapasztalhatta meg egy-egy ilyen támadás következményét. Hsziancsiang tartományban az utóbbi pár évben megszaporodott az ott élő moszlim ujgurok és a han kínaiak közötti összetűzések száma. Az idei hotani és kasgári zavargások után, ahol összesen körülbelül harminc ember vesztette életét, Kína terrorizmus elleni alakulatot állított fel. A zavargások hatással voltak a két ország bilaterális kapcsolataira. Peking augusztus elején megvádolta Pakisztánt, hogy az ujgur fegyvereseket pakisztáni törzsi területen képezték ki az al-Kaidához köthető Kelet Turkesztán Iszlám Mozgalom (ETIM) táborában. A pakisztáni elnök pekingi látogatásakor reményét fejezte ki egy szorosabb kínai-pakisztáni terrorizmusellenes együttműködéssel kapcsolatban.
Jogos India gyanakvása?
Bár Kína nem egy dél-ázsiai nagyhatalom, de az utóbbi évek tendenciái azt mutatják, hogy erős jelenlét kiépítését célozza a térségben. Ügyesen használta ki nemcsak Pakisztán, de Banglades, Srí Lanka és Nepál infrastruktúrafejlesztés iránti igényét és azzal fordított arányosságban álló pénzügyi eszközeiket. Számtalan országút és vasút megépítését és fejlesztését támogatta, illetőleg a számára stratégiai jelentőségű kikötők modernizálásában is segédkezett. Indiával ellentétben, Kínának nemcsak a mérnöki szaktudás állt rendelkezésére, hanem az anyagi háttér is. Mindezeknek persze ára van. Kína nem pusztán a kikötők használatára vagy a vasútvonalakon keresztül érkező javakra áhítozik, hanem stratégiai célja is van. Szövetségeseket kíván nyerni India ellen, amelyre például Nepálban reális esélye van, tekintve, hogy ottani maoista erők igencsak megerősödtek.
India aggodalmai valószínűleg nem alaptalanok. Amikor 1962-ben segítséget kért a nyugati nagyhatalmaktól, csak ígéreteket kapott, és nem feledte el a megaláztatást, amelyet Kína okozott neki. Arunácsel Pradesben a mai napig végez mindkét fél hadgyakorlatokat. Azt hiszem, ez jelez valamit.
