Szergej Lavrov pályafutása
Portré
2014.07.29.Sudár István
Szergej Lavrov 2004 óta tölti be a külügyminiszteri pozíciót. Korábban 10 éven át az ENSZ-nél képviselte Oroszországot az Egyesült Államokban, tehát egy olyan diplomatáról van szó, aki meglehetősen jártas a nyugati kommunikációban.
Az ukrán válságban
Sok találgatás folyik arról, mennyire tartozik Vlagyimir Putyin kormányfő belső köreibe, és nyugaton az általános nézet az, hogy a terveket nem Lavrov szövi, ő csak végrehajtja. A diplomatákból nehéz erre vonatkozó információkat kicsikarni, ez esetben is a Reuters hírügynökség ENSZ-szel kapcsolatos részlegének vezetője, Evelyn Leopold jellemzéséből tudunk kiindulni. Ő Szergej Lavrov teljes 10 éves ENSZ megbízatását közelről láthatta.
Állítása szerint Szergej Lavrov a Jelcin-időszakban nagyon hiányolta a világos utasításokat, és ez a vonás az, amibe kapaszkodva Lavrovra úgy szokás tekinteni, mint aki inkább kivitelezni szereti a feladatokat, semmint kitalálni. Akárhogy is, a jelenlegi konfliktusban a diplomácia szintjén tényleg alaposan végzi a munkáját, hiszen az Ukrán konfliktust élesen támadó amerikai külügy sem talál fogásokat az orosz félen a vitákban. A Foreign Policy lap ENSZ felelőse, Colum Lynch szerint Lavrovnál jobban senki sem tudta használni az ENSZ BT jogszabályait, és kiváló memóriával veti szemére a nyugati tiltakozóknak a korábbi közel-keleti és koszovói megoldásokat.
Az Ukrán konfliktussal Oroszország sokat kockáztatott. Március 22-én, két nappal a G8 találkozó előtt a kanadai miniszterelnök, Stephen Harper javasolta, hogy a soron következő találkozóra Oroszországot ne hívják meg, amit el is fogadtak. A G20 találkozóról Julie Bishop ausztrál külügyminiszter javaslatára zárták ki Oroszországot. Szergej Lavrov ezt úgy kommentálta, hogy a G8 találkozó csak informális, ezért Oroszország számára a részvétel mindig is csak opcionális volt. A diplomáciai elhidegülés a nyugati szövetségtől évek óta tartó folyamat, de tény, hogy a kenyértörésre az Ukrán válsággal került sor, mikor a krími referendumot érvénytelennek minősítette mind az Európa Tanács, mind az ENSZ.
Szergej Lavrov Ukrajnával kapcsolatban azt az álláspontot képviseli, hogy föderatív állammá kell alakulnia, ahol elismerik a nyelvi kisebbségeket, és megőrzi semlegességét. Az orosz javaslatot az ukrán kormány március 30-án élesen visszautasította, és felszólította Oroszországot, hogy ne avatkozzon be az ukrán belügybe. A krími népszavazást pedig az orosz agresszió mintapéldájának tekintik. Április 11-én azonban Arszenyij Jacenyuk ukrán miniszterelnök nagyobb önrendelkezési jogot ígért a szintén elszakadni akaró Donyecknek, ami áttörés volt a korábbi ukrán állásponthoz képest.
Április 17-én Genfben közös megállapodást írt alá Oroszország, Ukrajna, az EU és az Egyesült Államok a válság békés rendezéséről. A szeparatisták lefegyverzéséről és a békés tüntetők amnesztiájáról egyeztek meg. A sikeres lefegyverzés után nemzetközi megfigyelőket küldenének a térségbe. Szergej Lavrov itt is hangoztatta az orosz álláspontot, miszerint Ukrajnának önállóan kell megoldani a válságot, és ehhez alkotmányos reformra lesz szüksége. Alkotmányos reform alatt a föderatív berendezkedést és a nyelvi kisebbségek elismerésére célzott. A genfi megállapodással majdnem egy időben azonban egy újabb szeparatista állam alakult (Krím és Donyeck után) Odesszai Népköztársaság néven, amiért az ukrán kormány ismét Oroszországot tette felelőssé.
Lavrov tehát jól láthatóan arra törekedett, hogy bármilyen diplomáciai (és gazdasági) árat megfizet, csak a Nyugat ne a közvetlen beavatkozást válassza ("Ukrajnának önállóan kell megoldania a válságot"), és hogy rábírja (akár nyugati közvetítéssel) az ukrán kormányt, hogy elmozduljon a föderatív állam irányába.
Külügyminisztersége
Vlagyimir Putyin nevezte ki Lavrovot külügyminiszterré 2004-ben, és azóta töretlenül ő tölti be a pozíciót. Az ENSZ BT-nél töltött évei alatt nagy népszerűséget ért el, és külügyminiszterré kinevezését az amerikai diplomácia is úgy értékelhette, hogy ez egy baráti gesztus az Egyesült Államok felé. Az utóbbi évek konfliktusait figyelve viszont inkább az a gyanú körvonalazódik, hogy Lavrov személye nem a barátságra biztosíték, hanem arra, hogy az orosz érdekeket úgy kommunikálja, hogy azokat az Egyesült Államok megértse.
Hillary Clinton és Condoleeza Rice hivatalviselése idején nyerte el a "Nyet miniszter" nevet, amikor sok ütközése volt az amerikai és orosz érdekeknek. Az orosz típusú diplomácia iskolapéldájának is tekintik Lavrov tevékenységét a nyers "nem"-jeivel, de az is igaz, hogy mindezt olyan diplomataként teszi, akit az amerikaiak is jól ismerhetnek, ezáltal pedig a "nem"-ek nem a hruscsovi cipő szintjén repkednek. A londoni Chatham House egyik szakértője is kifinomult tárgyalóként jellemezte.
Ami a világot a leginkább foglalkoztatja Lavrovval kapcsolatban, hogy vajon mennyire tartozik Vlagyimir Putyin belső köreibe, azaz: hallgat-e rá Putyin, vagy csak megbízza őt a feladatokkal. Erre vonatkozóan két ellentmondásos információból lehet kiindulni. Az egyik, hogy 2004 óta ő Oroszország külügyminisztere, amit nehéz nem bizalmi döntésként értékelni. A másik a diplomáciai elemzők véleménye, miszerint nem tartozik a bennfentesek közé.
Kifelé nem mutat bizonytalanságot, és az orosz álláspontot erősen képviseli
2012-ben Bassár el-Asszad szíriai elnök melletti kiállás volt a legutóbbi éles helyzet, amikor a vegyi fegyverek használata miatt az Egyesült Államok a beavatkozás felé tendált. Az orosz diplomácia végül elérte, hogy Asszadot csak a vegyi fegyverek átadására kötelezzék, ami egyébként a mai napig nem történt meg maradéktalanul.
2008-ban a Grúz háború adta fel a leckét. Ebben az évben ismerték el Koszovó függetlenségét a nyugati államok (Oroszország tiltakozott), ezzel párhuzamosan pedig a NATO-barát Grúzia intézett támadást a Dél-Oszétiában (Kaukázustól délre eső, jogilag Grúziához tartozó, oszétok lakta terület), amiért az megpróbált orosz támogatással elszakadni Grúziától. Grúzia kérte az Európai Unió segítségét, de nem kapott. A háborút a Grúzok elvesztették, de Dél-Oszétia sem kapta meg függetlenségét. Ugyanakkor az Európai Unió vizsgálóbizottsága azt állapította meg, hogy Grúzia kezdte a háborút, nem Oroszország. Az orosz külügy tehát sikeresen elhárította a nyugati beavatkozást, de nem sikerült elérnie a dél-oszét és abház függetlenséget.
Korábbi karrierje
1950-ben született, 22 évesen diplomázott a Nemzetközi Kapcsolatok Moszkvai Állami Intézetében. Eredetileg fizikus szeretett volna lenni. Anyja orosz volt, aki Grúziában dolgozott a Szovjet Külkereskedelmi Minisztérium kötelékében, apja grúziai örmény volt. Tanulmányai alatt megtanult angolul, franciául, és maldívul (divehi). A divehi Sri Lanka hivatalos nyelve is, államvizsgája után a sri lankai szovjet követségen kezdett dolgozni tanácsadóként. Négy év alatt az attaséi rangig jutott. 1976-ban visszatért Moszkvába, ahol a Szovjetunió Nemzetközi Gazdagági Kapcsolatok részlegén dolgozott. Az itteni munka révén többször is kapcsolatba került nemzetközi szervezetekkel, többek közt az ENSZ-szel is. 1981-1988 között New Yorkba küldték a szovjet delegáció tagjaként, mint tanácsadó. 1988-1990 között a Szovjet Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok helyettes vezetője volt. 1990-1992 között a Szovjet Külügyminisztérium Nemzetközi Szervezetek osztályának igazgatója lett. Ebben a minisztériumban dolgozott 1994-ig, amikor visszatért az ENSZ-be, mint Oroszország állandó képviselője. Ebből a pozícióból lépett a külügyminiszteri pozícióba 2004-ben.
Személyiség
Szergej Lavrov közelében dolgozók úgy jellemzik őt, mint akinek a szenvedélye a diplomácia. Baráti társaságban szívesen idéz fel régi diplomata történeteket, és humora miatt hamar megnyeri magának a vendégeket. Ugyanakkor a tárgyalásokon senki sem lát a fejébe, vagy az érzéseibe. Láncdohányos, olyannyira, hogy Kofi Anan ENSZ főtitkársága idején, mikor a székházat dohányzásmentes övezetté nyilvánították, nyíltan dacolt az új renddel, és továbbra is dohányzott a székházban. Szabadidejében sakkozik és néha focizik. A moszkvai Spartak szurkolója.
