Aldunai életképek és csendéletek 2.
2011. 09. 05. 04:40 Nánai Mihály
Utunkat folytatjuk Belgrádtól a Vaskapun át Szörényvárig. Turistaparadicsomok turisták nélkül, az ókori világ egyik legnagyobb műszaki alkotása, a középkor várai és szoci "épületköltemények"... Az Alduna páratlan!
Belgrádot egyetlen Duna-hídján át, Pancsova felé elhagyva, miután vetettünk egy pillantást a „szerb Százhalombattára” (Szerbia legnagyobb olajfinomítója), a Duna mentén kelet felé indulunk. Kiadós autózás után, a Dunán ismét átkelve érkezünk meg Szendrő (Smederovo) városához. A budapesti Dunához szokott szemünk nehezen bírja megszokni, a hatalmasra duzzadt folyó képét, bár ennek különösebben nem kéne meglepnie bennünket, miután legnagyobb mellékfolyói, a Száva, Tisza és Dráva mind Szerbia területén ömlenek a Dunába. Szintén furcsa az álmos hangulat, amely Brankovics despota egykori várához közeledve fogad minket.
Ez egyfelől betudható a rekkenő hőségnek, másfelől viszont az igen csekély életnek, amely a vár környékén valamint a Dunán megfigyelhető. A folyón pár jócskán megrakott uszály lebeg lehorgonyozva, senki által sem zavartatva. Két órás otttartózkodásunk alatt egy-két uszályt látunk lassan elhaladni, azonban sehol egy kiránduló hajó, vagy evezősök. Valami mégis: a vártól néhány száz méterre pár gyerek fürdik a Dunában. Az erődítményhez közeledve megpillantjuk a közvetlenül a bástyák alá épült vonatállomást, mely bizonyára jócskán hozzájárult ahhoz, hogy a várfal közeledjen az összeomlás felé, ráadásul másik oldalról pedig igyekszik a Duna alámosni az impozáns erődítményt. Mondanunk sem kell, a vasútállomáson is csend van, majd csak látogatásunk vége felé kezdenek érkezni az utasok.
A szendrői vár méreteivel, valamint Duna-parti fekvésével igen megkapó látványt nyújt. Közelebb érkezve azonban rögtön észrevehető, hogy a fent említett okokból jópár bástya illetve falszakasz a végsőket rúgja. A külső várba belépve egy hatalmas park tárul elénk, melyben egy lélek sincsen. A belső vár bejárata előtt kis fülke, ahol a jegypénztár kapott helyet, azonban a pénztáros a közeli fa árnyékában meghúzódó padon heverészik. Miután sikerül magunkat észrevétetni, készségesen kiállítja a jegyet. A jegypénztárnál található plakátokról akármilyen hihetetlen, értesülünk, hogy még várjátékok is előfordulnak, bár ottlétünkkor ez meglehetősen mondabelinek tűnt.
A belső várba érkezve meglepőek a méretek, rögtön az jut az ember eszébe, hogy ha egy magyar vazallus, szerb despotának ilyen rezidenciája lehetett, akkor milyen gazdag lehetett Mátyás udvara Budán illetve Visegrádon. A vár ormáról végigtekintve még mindig a csendesen, háborítatlanul hömpölygő Duna tölti be látóhatárt. Miután az ijesztően ferde tornyokon is áthaladtunk, végül pár lelkes – valószínűleg hazai – turista is előkerült, megnyugtatva minket, hogy azért nem felejtették el ők sem ezt a grandiózus várat.
Galambóc
Szendrő után Galambóc vára következik a Duna mentén. Mivel nincs végig megfelelő út a Duna-parton, ezért Pozsarevác felé érdemes elindulni. Bár az említett kisvárosban meglehetősen el lehet tévedni, köszönhetőleg a nem egyértelmű (inkább nulla értelmű) útba igazító tábláknak, de az a tudat gyógyírként hat, hogy legalább ebben a városban írta alá Savoyai Jenő a Magyarországot (Temesközt is) törököktől véglegesen megtisztító békét, 1718-ban. Így tehát Pozsarevácból kikeveredve már tényleg gyorsan Galambóc (Golubac) várához érünk. Annak ellenére, hogy a Vaskapu-erőmű építésével felduzzasztott Duna a vár alsóbb részeit elnyelte, a vízszint emelkedése talán mégsem rontott a vár megjelenésén, sőt talán még festőibbé tette.
Az egyik bástyának egyenesen épp csak a teteje ér ki a vízből, míg a lépcsőn lefelé indulva hamarosan elérjük a vízszintet. A vár nagy része a hegyoldalba kapaszkodik föl, kihasználva a természet kínálta kitűnő lehetőségeket, innen ellenőrizve évszázadokon keresztül a Kazán-szoros bejáratát. Az elmúlt rendszer öröksége Galambócot sem kerülte el, a vártól 200 méterre egy hatalmas kőbánya maradványai omladoznak a sziklafalban. A közút magán a várfalon halad keresztül, amely kellőképpen leszűkíti azt, ám ez a bolgár-szerb-román kamionsofőröket egyáltalán nem rettenti el, bátran behajtanak a várfalba vágott alagútba, ezzel sok esetben sokkolva az éppen szembe érkező személyautókat.
Vaskapu
Galambócot elhagyva érkezünk a Vaskapuba. A Duna mély, áttöréses völgyszakaszának megnevezése azonban korántsem ilyen egyértelmű, hiszen a Jókai által is „megénekelt” Vaskapu a 19. század során szabályzáson esett át, ráadásul a Vaskapu-erőmű okozta duzzasztás teljesen átalakította a táj képét, így már bajosan tudjuk használni a hagyományos fogalmakat. Mégis elmondható, hogy az egész Duna-szakaszt Galambóctól Szörényvárig talán Kazán-szorosnak a leghelyesebb nevezni, de a Vaskapu fogalom használata sem teljesen helytelen, ugyanis az idők során tágabb értelmet nyert.
Egész pontosan azonban az áttöréses folyóvölgy szűkületeit illetik Nagy- és Kis-Kazán-szoros néven (utóbbinál található Traianus táblája, hiszen először a Daciát meghódító római császár építtetett itt hidat ill. part-menti utat legiói számára), valamint Orsova és Szörényvár között található rész a szűken értelmezett Vaskapu. Ma már hiába keressük a zátonyokat, örvényeket, zúgókat, hiszen az erőmű megépültével a vízszint 35 méterrel megemelkedett. Széchenyi korában azonban csak a partról vontatva, valamint tapasztalt helyi zuhatagi kalauzok segítségével volt járható a Dunának ezen szakasza. A szerb parton végig kanyarogva vezet a panoráma út kelet felé.
A Duna szűkületein (Nagy-, Kis-Kazán-szoros) áthaladva lélegzet elállító kép tárul az utazók szeme elé. A felduzzasztott folyó több száz méter magas sziklafalak között hömpölyög. Út közben, a túlparton található a Baross Gábor-féle folyószabályozásnak ill. a Széchényinek emléket állító tábla, nomeg Decebal dák vezér óriási sziklába faragott arca. Az áttöréses völgy végéhez érkezve emelkedik előttünk a duzzasztógát, a Vaskapu I., közös szerb-román erőmű. A gát egyben határátkelő is, melynél sok bolgár autó várakozik, ám a magyar rendszámú autót soron kívül engedik át, az ember szinte már diplomatának érezheti magát a nagy készségesség láttán.
Szörényvár
Az aldunai végvárak sorát Szörényvár (Drobeta-Turnu Severin) zárja. Már a rómaiak is felismerték a hely stratégiai jelentőségét (hasonlóan Galambóchoz, ez is a Vaskapu bejáratát őrzi), valamint a híd létesítésére kitűnő természeti feltételeket (a szoros vége, de még nem szélesedik teljesen ki), ezért itt építették meg az ókori világ egyik legnagyobb mérnöki műalkotását, Traianus 20 pilléres hatalmas Duna-hídját. A pillérek romjai ma is megvannak, víz alatti régészek feltárták őket. A várat a magyarok építették, a középkor folyamán a magyar király által kinevezett szörényi bánok (többek között Hunyadi János) tartották hatalmukban, bár a havasalföldi vajdákkal több alkalommal is meg kellett érte küzdeniük. Szörényvár ma egy nagyjából 100 000-es lélekszámú csendes, vidéki város, bár főterén akkora beprogramozott, mozgó szökőkúttal, amit minden nyugati város megirigyelhetne.
Szörényvártól Orsova felé indulva, a Dunába torkolló Cserna-patak völgyében fekvő Herkulesfürdő (Baile Herculane), a dualizmus korának egyik leghíresebb, legelegánsabb fürdőhelye felé véve utunkat újabb időutazás élményben lehet részünk. A főútról letérve rögtön a Monarchia-korabeli vasútállomás – sajnos ma már elég megrozzant – épülete vezet ki minket a környező román települések világából. Az úton felfelé haladva azonban először a fürdőváros új, a szocializmus éveiben emelt tíz emeletes, hotelnek nevezett betonkolosszusai és igénytelen bazárai között vezet utunk, de lassan átalakul a környezet képe.
A település felsőbb részén már neobarokk épületek kezdenek feltűnni, mígnem elérünk a Szapáry Fürdőig, ahonnan üveggel fedett folyosón vezet tovább az út, hogy a magas rangú vendégek esőben is elsétálhassanak a fürdőhelyekig. Ezután a főtérre érkezve valóban hatalmába keríti a látogatót a történelem. Nem nehéz ezt az élményt átélni, hiszen a turisták többsége az újonnan épített negyedben marad, vagy tovább megy a fentebb található strandig, míg az óváros teljesen kihalt, alig egy pár, főként külföldi turista lézeng. Az egész olyan hangulatot áraszt, mintha 1918-ban becsukták volna az ajtót és azóta nem nyúltak volna hozzá. Pedig valaha volt jelentősége a tátrai üdülőkkel és Karlsbaddal vetekedett, még maga Ferenc József is többször meglátogatta. A Monarchia korabeli épületek sorát a tér végén a klasszicista stílusú kerek katolikus templom zárja (teljessé téve a reformkori Balatonfüreddel vont párhuzamot).
Az egyetlen változás, hogy a katolikus templom mellett természetesen megjelent egy ortodox „Isten háza” is. A főtér közepén pedig elvárvultan áll, a fürdőváros névadójának, Herkulesnek szobra. Ezzel zárul is az aldunai körkép, belgrádi életképekkel és szendrői valamint herkulesfürdői csendéletekkel, de mindenképpen mutatva, hogy „navigare necesse est” nem csak Bécs, hanem Belgrád felé is!
