Fehéroroszországra mindenhogyan nehéz idők várnak
Hírkommentár
2020. 12. 16. 23:54 Sudár István
Az augusztus 9-i belarusz elnökválasztás óta tartó tüntetések egyre kisebb sikerrel kecsegtetnek. A lakosságnak nincsenek tartalékai tartós sztrájkhoz, így egyre kevesebben vesznek részt a megmozdulásokon. Az idő az elnök kezére játszik, de Fehéroroszország sorsa lassan nemcsak az ellenzék, hanem az elnök kezéből is kicsúszik.
Augusztus 9-én a választási bizottság Aljakszandr Lukasenka győzelmét jelentette be: a szavazatok 80%-át tudhatta magáénak. Az ellenzék csalást kiáltott és utcára vonult. Szimbólumuk a legerősebb ellenzéki párt friss arca és elnökjelöltje, Szvetlana Tyihanovszkaja lett, aki napokkal később Litvániába menekült. A tüntetők kitartását ez nem csorbította, a demonstrációk csúcspontján kétszázezren tüntettek Minszkben, kormánypárti ellentüntetőkkel koszorúzva, de a vidéki városokban is élénk megmozdulások voltak. A demonstráció hamar békés formára váltott, hogy a rendfenntartók brutalitását kicselezzék, amivel Európa közvéleményét még jobban maguk mellé állították. Aztán a közvélemény új témát kapott, és a belarusz helyzetről már csak konferenciákon beszéltek. A katarzis elmaradt, bár a mai napig nem mondhatjuk, hogy Lukasenka konszolidálni tudta volna a helyzetét.
Az Olimpiai Bizottság is szankcionál
December 7-én a Nemzetközi Olimpiai Bizottság döntést hozott, melyben eltiltja a belarusz olimpiai bizottság minden választott tagját az olimpián és minden más NOB rendezvényen való részvételtől, külön kiemelve Lukasenkát és fiát. Ezen kívül felfüggeszt minden pénzügyi kifizetést, kivéve amit a sportolók olimpiai felkészítésére folyósítanak. Kér minden nemzetközi szövetséget, hogy biztosítsa, hogy politikai diszkrimináció nélkül minden fehérorosz sportoló részt vehessen a kvalifikációs versenyeken. Erre a döntésre azért került sor, mert a jelentések szerint számos belarusz sportolót diszkrimináció érte az ellenzékisége miatt. A NOB végrehajtó bizottsága az olimpiai mozgalom országait arra is kéri, hogy tartsák tiszteletben ezt a döntésüket. Oroszország nyilatkozatban sajnálatát fejezte ki a NOB döntése kapcsán.
Orosz szakértelem a tüntetések kezelésében
Oroszország diplomáciai manőverei egyébként tanácstalanságot okoztak hosszú ideig, mert Moszkva viszonyulását Lukasenkához nem igazán lehetett a kiújuló hidegháború narratívájával jellemezni. Magyarul nem volt nyilvánvaló, hogy Lukasenka hatalomban tartásához mennyivel fog hozzájárulni Oroszország. Fehéroroszország is tagja a Független Államok Közösségének, tulajdonképpen ennek továbbgondolt változata az Eurázsiai Unió, aminek Belarusz társalapítója Oroszországgal és Kazahsztánnal. A három országot vámunió köti össze 2010 óta, és 2014-ben még a közös valuta tervét is bejelentették.
Okkal gondolhatnánk tehát, hogy Aljakszandr Lukasenka és Vlagyimir Putyin alapvető szövetségesei egymásnak, ám kettejük viszonyát beárnyékolja, hogy Lukasenka következetesen kikerült minden olyan orosz kezdeményezést, ami hosszú távon Belarusz különállóságát veszélyeztette volna. De nem csak Moszkva elégedetlen Lukasenkával, hanem Belaruszra is szűkösebb költségvetés köszöntött, mikor Oroszország piaci árszinthez közelítette a Belaruszba irányuló kőolaj- és földgáz-szállítást. Fehéroroszország ugyanis addig viszonteladóként jelentős hasznot tudott elkönyvelni a kőolajat nyugatra továbbadva, ahol már nem KGST-nosztalgiában számolták a tarifát.
Mégis tetten érhető, hogy Moszkva jobban érdekelt a megszokott rezsim megmaradásában, mint egy kiszámíthatatlan ellenzéki kormányváltásban. Dzjanyisz Ivasin oknyomozó újságíró derítette ki a közelmúltban, hogy Minszkben is felbukkantak azok a „silovikok” (fegyveres erőktől érkezett kormányközeli szakértők), akik az ukrán zavargások idején az oroszbarát Janukovics elleni tüntetőket éles lőszerrel oszlatták.
Jogi értelemben természetesen nem címkézhetők fel ilyennel, hiszen a vád tisztázására nem adódott lehetőség: a Berkut (ukrán rohamrendőrség) kötelékét hátrahagyva Janukovics bukásával azonnal Oroszországba menekültek. Kijevben mindenesetre történtek lövések éles lőszerrel 2014-ben. Dzjanyisz Ivasin újságíró volt az, aki annak idején kiszúrta, hogy ezek az ex-Berkut „silovikok” újabban oroszországi Putyin-ellenes tüntetések oszlatásánál segédkeznek, orosz állományban. Most több más oknyomozó szerkesztőség kooperációjában sikerült fényt derítenie arra, hogy Moszkva kölcsön adta ezeket a tapasztalt zsoldosait. Dzjanyisz Ivasin cikke részletesen bemutatja pályafutásukat. A meglepő ebben nem a tudásimport, hanem a moszkvai szál, hiszen eddig tényleg mindenfélét kommunikált az orosz kormányzat és holdudvara. Így viszont nagyjából kiolvasható, hogy az orosz elnök megadja azt a fajta támogatást, ami nem feltűnő, nem is drága, de hatékonyan segíti Lukasenka saját stratégiáját: bármi áron hatalmon maradni, míg a sztrájkok és tüntetések ki nem fulladnak.
Semmi sincs ingyen – jönnének az oligarchák
A 2014-2017 között hivatalban lévő volt bolgár külügyminiszter, Daniel Mitov a napokban megjelent véleménycikkében az orosz oligarchák spekulációival próbálta felébreszteni az Európai Unió illetékes politikusait. Mint írja, ha az Unió nem a megfelelő szankciókat hozza Belarusz ellen, azzal nagyobb kárt tud okozni, mint ami most van. A koronavírus és a sztrájkok okozta fogyasztáscsökkenés és általános külkereskedelmi visszaesés kimondottan érzékenyen érinti az olajipart, és szintén érinti a műtrágya-szektort. Azért ezt a kettőt emeli ki, mert az olajipari termékek teszik ki a belarusz export legnagyobb hányadát, második helyen pedig a helyben bányászott kálisóból nyert kálium műtrágya és más műtrágyák exportja áll. Tekintve, hogy Fehéroroszország egy többé-kevésbé tervgazdaság, de mindenképpen államkapitalizmusba hajló ország, ezen két ágazat megrázkódtatásai közvetlenül jelentkeznek az állami költségvetésben is. Jelentőségük belarusz viszonylatban hatalmas így ezek bedőlését nem nézheti tétlenül Lukasenka. Ha az EU-szankciók milyensége ebbe az irányba billentené meg a két szektort, akkor Lukasenkának nem lesz más választása, mint elfogadni az orosz oligarchák vételi ajánlatait. Az olajiparban a Mozir és a Naftan Oil, a műtrágya-szektorban a Belaruskali és a Grodno Azot az a két cég, amit Daniel Mitov a cikkében név szerint is megemlít. Információi szerint az orosz-belarusz kőolajszállítást ellenőrző SAFMAR tulajdonosa, Mikhail Gucserijev az az oligarcha, aki tűkön ülve várja a fizetésképtelenség bejelentését a belarusz olajvállalatoktól. Műtrágya-bizniszben pedig a fehérorosz származású Dmitry Mazepin pozicionálja magát. Övé az orosz Uralchem és az Uralkali műtrágyagyárak.
Lukasenka eseményhorizontja
A privatizációnak mellesleg a WTO is örülne, mindegyik elemzésükben azt az ajánlást teszik, hogy ha külföldi tőkét és jó hiteleket szeretne az ország, akkor muszáj lesz a magántulajdon korlátozásán lazítani, más szóval privatizálni. Lukasenka a kilencvenes években azzal kezdte kormányzását, hogy leállította és részben visszafordította a privatizációt, és az akkor elég katasztrofális állapotban lévő orosz felvevőpiacra támaszkodva egyben tartotta a szocializmusból megörökölt ipart és mezőgazdaságot. A kétezres évek végi válságig aránylag sikeres statisztikákat tudtak felmutatni, a foglalkoztatottság 1% alatt volt, az állami vállalatok profitot termeltek. Aztán a válság láthatóvá tette, amit a rendszeresen szalámizott ellenzék csak úgy értékel, hogy Lukasenka környezetében lévők kapják a vállalatokat, gondosan szétosztva, hogy senki se erősödjön Lukasenka fölé. Az osztogatásnál tehát hatalmi szempontok dominálnak, nem a versenyszférás taposás. A vállalatok nem pusztán a költségvetés eszközei, hanem a hatalomgyakorlásé is. De a 2010-es évek globális visszalendülése befedte ismét ezt a gyengeséget. Ezt megértve könnyű belátni, hogy Lukasenka számára a privatizáció maga lenne Konstantinápoly eleste, a vég, az eseményhorizont. Ilyen szempontból teljesen mellékes, hogy a német tőke, vagy az orosz tőke menti meg a bezárástól az üzemeket: Lukasenka posztszovjet hűbérúrból belarusz Borisz Jelcinné válik abban a pillanatban. Ez a forgatókönyv pedig gyakorlatilag a küszöbön egyensúlyoz.
Demokratikus terv
Szemmel láthatóan Lukasenka abba az irányba sem szándékozik elmozdulni, hogy az ellenzékkel kiegyezzen, és legalább a kormányzatra nehezedő belső nyomást enyhítse, hogy legyen politikai tőkéje a közelgő gyárbezárások időszakán átvergődni. Jóllehet, a napokban kinyilvánította, hogy hajlandó a hatalom újraosztására, de gyakorlatilag arra tett ígéretet, hogy rendeletek helyett parlamenti törvényhozással fog kormányozni – ahol a helyek 80%-án az emberei ülnek. Ezen túlmenően sem vállalt nagy rizikót: a parlament döntéseit elnökként elutasíthatja, ha az sérti az Össz-Belarusz Népgyűlés alapelveit. Az Össz-Belarusz Népgyűlésben az ellenzéknek viszont egy tagja sem ül, összetételét az elnök szabja meg. Emlékezetes, hogy 2006-ban Aljaksandr Kazulin, a minszki egyetem volt rektora, akkori ellenzéki elnökjelölt megpróbált bemenni az Össz-Belarusz Népgyűlésbe, de nem engedte be a rendőrség, sőt megverte. Ez a Népgyűlés egyébként nem állandóan ülésezik, hanem 4-6 évente hívják össze, a legközelebbi ülés 2021. januárban esedékes. Lukasenka 1996 óta főként rendeletekkel kormányoz, így az ő szemszögéből a mostani „demokratizálás” terve nagy gesztus.
Lukasenka kompromisszumai
Ha összegezzük a helyzetét, egy nagyon optimista államfő képe rajzolódik ki. Az ország gazdaságát az augusztusi elnökválasztás előtt már megrengette a koronavírus szövődményeként jelentkező világválság. Külkereskedelmi partnerei kevesebbet importáltak tőle, ami belarusz tervgazdaságot áthidaló hitelek felvételére, vagy elbocsátásokra és a szociális ellátás megszorítására kényszerítené. Hitelt nem kap, megszorítani nem hajlandó. A választásokon a lakosságot meglepte a 80%-os eredménye, így európai mértékkel mérve is hatalmas tömeg vonult az utcákra, de Lukasenka nem engedett a 80%-ból, és kivárt, megpróbálta a híveivel és a rendőrséggel kioltani az ellenállást, ami európai mértékkel mérve is nagyon elhúzódik, és már a Kreml is besegít inkább. Oroszország bármit kér Lukasenkától, mindenre nemet mond, az EU lezárta a belarusz projektjeit az EBESZ jelentés miatt, de Lukasenka ennek a nyomásnak sem engedett. A WTO évtizedes ajánlását a privatizációra elutasítja, az ellenzéket olyan leheletnyi demokratizálási engedménnyel próbálja vakítani, amit még a putyinista propagandalap, a Sputnik is alig leplezett szarkazmussal tudott csak tálalni.
Mindeközben a tüntetők közül akit nem a fogdába visznek a rendőrök, az emigrál az országból. A fiatalok és az értelmiség menekülése olyan mértékű már, hogy azt a belarusz miniszterelnök, Roman Golovcsenko is problémaként tárgyalta a közelmúltban. Az elvándorláson talán ideig-óráig segít, hogy a vírushelyzetre hivatkozva lezárta az ország határátkelőit a minszki repülőtér kivételével. A belépés most már csak "kivételes körülményekhez kötődő kivételes esetekben" engedélyezett, annak érdekében, hogy biztosítsák Fehéroroszország nemzeti érdekeit. A kilépésre is ez vonatkozik. A közel tízmillió fős ország népsűrűsége fele Magyarországénak, a járvány is kevésbé sújtotta idáig. A google adatai szerint 158 ezer esetet regisztráltak, ebből 136 ezer gyógyult, 1254 elhunyt (Magyarországon december 14-i állás szerint 6965).
