A modern gyarmat nem egy ország gyarmata
Elemzés
2013. 02. 10. 10:05 banyaszat
A jövő szempontjából nem mellékes kérdésbe botlunk Maliban. 1991-ben vezették be a nyugati ízlésnek végtelenül megfelelő bányászati törvényt, az ország fellendülését remélve. A kitermelés ugrásszerűen megnőtt, az ország állapota azonban nem sokat javult.
Sudár István
A bányakincsek véges készletek, így egyáltalán nem mindegy, hogy kik használják fel, és mit csinálnak vele. A bányakincsek másik tulajdonsága, hogy a létrejöttüket nem az embernek köszönhetik, tehát nehéz lenne objektív döntést hozni arról, hogy a földkéregben lévő, kibányászatlan dolgok miért az embert illetik és miért nem mondjuk a kolibriket, vagy mondjuk az olaj esetében a planktonokat. Ezt komolyan kérdezem: az ember nem az egyetlen élőlény a bolygón egyelőre, és az egoizmuson kívül mi más indokolja még, hogy a Föld kincseire úgy tekintsen az ember, mint a tulajdonára? A Bibliában ugyan az áll, hogy az Isten az embernek adja a Földet mindenestül, hogy uralkodjon rajta, de ha figyelmesen olvassuk, az élőlényekről szól, és szerencsére nem tér ki a bányakincsekre. Ennek ellenére elmondhatjuk, hogy réges-régi hagyománya van annak, hogy az ember fejében meg sem fordul, hogy valami nem, vagy nem kizárólag az övé. Objektív szemmel nézve az ember éppúgy a Föld bioszférájának része, mint a földigiliszta. Egyedül azt lehet felhozni a bányászat melletti érvként, hogy az ember képes a bányászatra, és a kitermelt javak hasznosítására, szemben a földigilisztával ami ironikus módon a földalatti tevékenysége révén éppen növeli a talaj értékét, szemben az emberrel. Ahogyan a méhek hasznosítják a nektárt és mézharmatot, kigyűjtik, és mézet készíteneke belőle, ugyanúgy az ember is kigyűjti a földkéreg értékes összetevőit. Ez egy ilyen élőlény, ne is firtassuk tovább!
Közelebbről nézve sorjáznak a problémák igazán: az emberiségen belül miért nem részesül mindenki a Föld javaiból egynelő módon? Látszólag ez nem a bányászat problémája, hiszen ugyanez a kérdés felmerül az élelmiszerek terén is (túltermelés a Föld egyik részén, éhínség a másikon), tehát inkább társadalmi kérdés, de annyiból mindenképpen ide tartozik, hogy a véges mennyiségű bányakincs felhasználása hiányos koncepció szerint történik. Bányásszák, mert a piac felvásárolja, tehát megéri, ez a koncepció. Tegyük fel azt, hogy x mennyiségű véges erőforrásunk van arra, hogy megszerezzük azt a tudást, amivel megújuló erőforrásokra tudunk támaszkodni. Ha ezt az x mennyiségű véges erőforrást a piac kereslete alapján hasznosítjuk, az egyáltalán nem bíztató az emberiségre nézve. Például a kőszénvagyon hatalmas tömegét égette el az “emberiség” az ipari forradalom és az első olajválság között, tehát földtörténeti szempontból röpke 300 év alatt, mígnem helyet szorított magának az uránérc, a földgáz és a megújuló energia. Kész szerencse (nincs hozzá köze, de akkor is), hogy kitartott a kőszénvagyon a 20. századig, különben nem lett volna mivel világítani a laboratóriumokban, vagy nem lett volna mivel fűteni a kohókat, és akkor hogyan jutunk el akár a földgáz-erőműig? Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a tervgazdaság jobb a piacgazdaságnál, távolról sem. De nyitott szemmel járva láthatjuk, hogy van még mit megoldani.
Ha félresöpörjük az aggályokat, hogy joggal éli-e fel az ember a Föld vagyonát, illetve hogy a jelen joggal éli-e fel a jövő elől a javakat, akkor még mindig ott marad egy probléma, amivel kapcsolatban meg sem kísérelek dűlőre jutni: kié a bányakincs, az államé, a népé, vagy a bányáé? A korai középkorban jellemzően a királyé volt, hiszen Isten kegyelméből övé az ország földje, és ezért inkább csak módjával bányásztak, nehogy a király megneszelje, és elvegye azokat a birtokokat, amik alatt ércek voltak. Később racionális megfontolásból a király jelentős illetményért cserébe a bányát meghagyta a földbirtokos tulajdonában, és ezzel kezdetét vette az az osztozkodás, ami a mai napig tart: kormányok és vállalatok között. A királyságok köztársaságokká alakulásával végleg megszűnt az a jogviszony, hogy a királyé a föld, de nem mondták ki helyette egy demokráciában sem, hogy a népé a föld, hiszen addigra már minden négyzetcentiméternek megvolt már a pontos helyrajzi száma és tulajdonosa. Egyszerűen az államé lett a föld, és mindaz, ami benne van. Ez igazságosan hangzik, de egy olyan esetben, amikor az állam elkótyavetyéli a vagyont, és a lakosság részben emiatt rosszul él, akkor felmerül a kérdés, hogy az állam a vezetőséget jelenti, vagy az állam az egész közösséget jelenti, vagy az állam egy jogi absztrakció, ami lehetővé teszi az iparmágnások számára a szerződéskötést, és ezért kótyavetyélni sem tud, mert nincs személye. Napjaink mechanizmusa az, hogy a bányászat után fizetett adó, a kiviteli vám és az állami tulajdonú részvényhányad utáni osztalék jelenti azt az összeget, amit az egész lakosság élvez aztán, és ilyen módon az állami javakból egyenlő módon részesül minen lakos. És akkor innen indulna egy parttalan vita, hogy a lakosság mit is tesz ezért a jóért, de előbb essen szó konkrétan Maliról!
Nyersanyagokban gazdag ország, arany, foszfát, kaolin, só, mészkő, uránium, gipsz, gránit, bauxit, vasérc, mangán, cin, réz és gyémánt bányászata folyik. A sokszínűség ellenére az arany bányászata mindent überel: a kitermelés 95%-át ez adja. Ezáltal Mali Afrika 3. legnagyobb aranytermelője. Nem volt ez mindig így. 1991-ig évente 4 tonna aranyat bányásztak, ami az ország bevételeinek 1%-át adta. 1991 után a kitermelés évi 50 tonnára nőtt, és ma már az állam bevételeinek 17%-át teszi ki az aranybányászat. A nagy ütemű kitermelést sikerként könyvelik el, de tudva azt, hogy a földjük további 350 tonna becsült készletet rejt, a jelenlegi kitermeléssel 7 év múlva kiürítik a teléreket. 350 tonna aranyat bányásznak ki az elkövetkezendő 7 évben, és aztán vége.
Mali iszlám hitű uralkodója, Mansa Musa 1324-25-ben megtett mekkai zarándokútján híressé tette hazáját a mérhetetlen mennyiségű arannyal, amit az úton szétosztott. Kíséretében lévő 12 ezer rabszolgája egyenként 2 kiló aranyat vitt, 80 tevés karavánja tevénként 23-136 kiló aranyport szállított, amiből adakozott és emlékeket vett. Teljes kíséretének élelemellátását ő állta. Útközben minden pénteken pénzt adott egy mecset felépítésére, ott, ahol éppen érte a péntek. A rabszolgák által cipelt arany összesen 24 tonnát nyomott, a tevék által szállított pedig 2-11 tonnát. Ez felső hangon összesen 35 tonna arany, ami elegendőnek bizonyult arra, hogy évszázadokon át emlékezzenek Mansa Musára nem csak az iszlám világban, hanem Európában is, ahol sok-sok kísérletet tettek arra, hogy eljussanak a Mali Birodalom “aranyból épített” fővárosába, Timbuktuba, de sosem sikerült. Napjainkban évente 50 tonna aranyat termelnek ki Maliban, mégis hosszú idő után most hallottunk először Maliról, de ez a hír is csak háborúról szól.
De mi is történt 1991-ben, amitől így fellendült a bányászat? A nyolcvanas évek végén a Világbank hatalmas pénzösszeget adományozott Malinak, hogy megalkothassanak egy modern bányászati törvényt. 1991-re készült ez el, melynek a fő elemei a következők:
1. A tőkét és a profitot ki lehet vinni az országból
2. A kormány 20%-os részesedésre tart igényt a vállalati részvényekből
3. Bányászati vállalkozások az első öt évben mentesek a vállalti adó alól
4. Öt év után 35% az adó, vagy kevesebb akkor, ha a profitot Maliban fektetik be
5. Az első három évben minden felszerelést vámmentesen lehet behozni
6. A bányász cég fizet 3% szolgáltatási adót
7. A bányász cég befizeti honoráriumként a termelés 3%-át
Ez egy nagyon versenyképes feltételrendszer, aminek köszönhetően kanadai, dél-afrikai és ausztrál cégek hamar meg is jelentek. Ha jobban belegondolunk, tényleg jutányos ajánlat ez. A fejletlen (fejlődő) országokban, mint amilyen Mali is, nincs mód bevásárolni bányagépekből, de szerencsére e tekintetben “csak” a szállítási költségek merülnek fel. A részvénytársaságban az állami 20% gyakorlatilag semmiféle korlátot nem jelent, tehát vállalati ügyekben könnyedén lehet akár az állam szavazata ellen dönteni. Az első öt évben nem kell adót fizetni, de a leggazdagabb telérek is kiürülnek legfeljebb 10 év alatt, magyarul az arany felét adómentesen lehet kibányászni. Öt év után 35%-ot befizetni már szép summa, kérdés, hogy öt év után feloszlik-e a részvénytáraság. Az állam részesedése tehát a bányászatból az első öt évben 6%, plussz a teljes osztalék 20%-a, ami egy fiatal részvénytáraságnál az “indulási költségek” miatt nem feltétlenül magas összegek.
Így már sokkal érthetőbb a következő helyzet. A Világbank adatai szerint a lakosság 90%-a él mélyszegénységben. A lakosság 72%-a napi 1 dollárnál kevesebb jövedelemmel bír, a népesség 50%-a 15 év alatti, és ugyanennyi azok aránya, akiknek nincs hozzáférése az egészségügyi ellátáshoz és a vízhálózathoz. A HDI rangsorban az ország a legrosszabb helyzetű országok között van. És ismét: évente 50 tonna aranyat termelnek ki.
A lakosság körében van egy régi mondás: “Az arany az ördögé. Ha örül, az arany előbukkan, ha szomorú, az arany eltűnik.” Ennek ellenére az országnak megvoltak a maga bányászati hagyományai, amik a gyarmati időkben (1800-as évek végétől 1960-ig) kiegészültek a modern technológiával. Ennek ellenére vagy az ambíció hiányzott, vagy kevéssel is beérték, vagy nem állt rendelkezésre a tőke, hogy az 1991 utáni fellendülést Mali saját maga érhesse el. Azt lehet mondani, hogy a külföldi cégek nélkül ma Mali költségvetésében továbbra is 1%-os tétel lenne az aranybányászat a mostani 17%-kal szemben. Ugyanakkor megdöbbentő tény, hogy a gyapottermesztés a bevétel 40%-át adja.
A bányászat egy zárt ágazat, amibe nem könnyű bekapcsolódni, tehát egy bánya megnyitásától nem lehet várni a helyi munkaerő felszívását. A bányák érdekeltek az infrastruktúra fejlesztésében, ahogyan Erdélyben is a kátyús utakat egyből fölváltja a kiváló aszfalt a dömperek haladási vonalán, tehát ennyit mindenképpen hozzátesznek az ország fellendüléséhez. Mégis igyekeznek fogást taláni rajtuk aktivisták, és számon kérnek emberi jogokat, környezetvédelmet, ígéreteket, de meg kell állapítani, hogy alapjainál hibádzik valami, nem (csak) ezekben a néhány száz embert érintő kérdésekben. Sokan érzik a kontrasztot a roppant méretű kitermelt vagyon és a közvetlen közelében tapasztalható rossz egészségügyi viszonyok között. A bánya betartja a törvényeket, miért lenne hibás? A bánya ért a bányászathoz, a falu nem, akkor miért a falut illetné az arany? Az állam pedig megkapta, amit kért, miről kéne még tárgyalni?
Mikor azt a vádat olvassuk, hogy Franciaország azért segít Maliban, hogy rátehesse a kezét az ásványkincsekre, nagyon távol állunk a valóságtól. Franciaországnak megvannak a maga uránbányái a szomszédos Nigerben, Maliban pedig boldogan bányásznak uránt ausztrálok. Pontosabban egy francia cégnek megvannak a maga uránbányái Nigerben, Maliban pedig ausztrál cégek bányásznak. A modern gyarmattartás már egy letisztult forma: egyszerű ipari tevékenység, mentesülve a régimódi gyarmattartás fárasztó bürokratikus és államigazgatási kötelezettségeitől. Mentesülve az államoktól úgy általában, amiknek a hadserege arra mégiscsak jó, hogy távoltartsa a bányáktól a gyülevész hordákat. Hogy valami nem stimmel a bányászatban, és Malit jogszerűen lerabolják a hatalmas vállalatok éppen úgy, ahogyan például Mongóliában teszik, az nagyon is közel van az igazsághoz.
A helyiekben megvan az ambíció az aranybányászat kézben tartására. Rátaláltam a neten a Sayma Fourou bányász közösségre,akik évente 1300 kiló aranyat tudnak kitermelni, de nehézségük van piacot találni rá. 1990-ben alakulak meg, egy külföldi vállalat segítségével. A vállalat jó életet és gyors fejlődést ígért, de mivel ez nem valósult meg, a falu (Syama Fourou) úgy döntött, hogy saját maga fog bányászni, és a bányát a falu tulajdonába veszik. Irodát is nyitottak Bamakóban, ahol partnerekkel tárgyalhatnak. Nem akarnak megrekedni a kézi bányászatnál, hanem befektetőkre várnak, olyanokra, akik úgy vinnék oda a modern bányagépeket, hogy a falu igényeit is szem előtt tartanák. Nem kizárt, hogy a nagy aranybányák mellett is lehet érvényesülni, az ideális mindenesetre az volna, ha ez nem egy újabb lehúzós vállalat születése lenne, persze attól még, hogy afrikai falu, emberek lakják...
