Egy vállalat, ami gyarmatot alapított - BSAC
Háttér
2018. 08. 25. 19:53 Sudár István
Nem hangsúlyozzák túl a történelemkönyveink, de a gyarmatosítást nagyon sok helyen vállalkozók bonyolították le. Azonban olyan vegytiszta eset nagyon kevés volt, mint a Brit Dél-afrikai Társaságé, ahol egy részvénytársaság teljesen saját erőforrásokból építette fel a gyarmatot, állami támogatás nélkül. De hogyan nem csúszott ki az állam kezéből a terület?
A McDonald's-nak 2015-ben 1,9 millió alkalmazottja volt, Észtország népessége ugyanebben az évben 1,3 milliót számlált. A gyorsétterem-lánc nettó bevétele 2015-ben 26,4 milliárd dollárra rúgott, míg Észtország 7,9 milliárból gazdálkodott. Nem nélkülöznek tehát minden alapot azok a félelmek, miszerint a globális vállalatok a nemzetállamok fejére nőnek, és vagyonukkal kormányzatokat képesek befolyásolni: sok embert foglalkoztatnak és még több pénz fölött rendelkeznek. Vannak vállalatok, amik saját iskolát/óvodát alapítanak a dolgozóik számára, és némely cégnek a biztonsági szolgálata egy-egy kisebb fegyveres alakulattal vetekedhet. Mi jöhet még? Saját államot alapítanak? Nos, volt már rá példa, Rodézia esetében, ezt járja körbe a cikk.
Cecil Rhodes még többet szeretne
Cecil Rhodes 1902-ban halt meg 49 évesen szívelégtelenségben, mikor a róla elnevezett gyarmat (Rodézia) épphogy kezdett valahogy lábra állni. Rodézia egészen biztosan nem ezen a néven, és nem így jött volna létre, ha a véletlenek különös sorozata nem így alakult volna. Cecil Rhodes ugyanis lyukas szívvel született 1853-ban, és emiatt gyerekkorában sokat betegeskedett. Apja lelkész volt, nem volt módos a családjuk, ezért is kapott kapva a lehetőségen Cecil bátyja, mikor Dél-Afrikában ingyen földet kínáltak azoknak, akik hajlandók voltak gyapottermesztésbe kezdeni. Cecil tizenéves volt, mikor tanulmányait megszakítva elhatalmasodó betegsége miatt az orvosok javaslatára bátyja után ment Dél-Afrikába (hátha az ottani klíma segít rajta). Megérkezvén Fokvárosba (1870) még hosszú út várt rá a bátyja farmjáig, útközben ismerkedett össze Charles Ruddal (1844-1916), haláláig legnagyobb barátjával, akivel évekkel később megalapították a Brit Dél-afrikai Társaságot (British South African Company, BSAC). Rudd ekkor már berendezkedett Dél-Afrikában, kereskedőként szerezte kenyerét. Dél-Afrika ekkoriban a kalandorok célpontja volt, nemcsak az ingyen föld miatt. Ekkor fedezték fel, hogy az Orange és a Vaal folyók összefolyásánál a vidék aranyban és gyémántban gazdag. Boldog-boldogtalan Fokvárostól északra tartott, hogy aranyat szerezzen magának. Mikor a Rhodes testvérek a gyapottal tapasztalat híján kudarcot vallottak, Cecil barátjával együtt Kimberly környékére vándorolt, hogy a folyómederből ő is gyémántot halásszon. Ehhez igen jó érzéke volt, és hamarosan úgy beindult a dolog, hogy munkásokat tudott fölvenni, ő maga pedig visszautazott Angliába, hogy a félbehagyott oxfordi tanulmányait befejezze. Ezt a vállalkozását még később is meg-megkellett szakítania, ugyanis valahányszor visszatért Angliába, a betegsége kiújult. A gyémántkeresés-üzlet igen jól ment, hamarosan saját bányát tudott nyitni (De Beers). Egy közönséges halandó ennyivel talán be is érte volna, Rhodes Oxfordban arról volt híres, hogy nem penny-t és fontot hordott a zsebében, hanem gyémántokat.
Cecil Rhodes viszont nagyobbat álmodott: a Dél-Afrikától északra fekvő Ndebele (brit nevén Matabele) királyságban akart koncessziót szerezni. Nem ő volt az egyetlen akit foglalkoztatott a dolog, az ő figyelme is azért irányult Lobengula királyságára, mert ekkoriban ez uralta a beszédtémát. A Jóreménység-foka gyarmatot (Kaap de Goede Hoop) 1652-ben alapította a Holland Kelet-indiai Társaság, és a britek a 18. század vége óta harcoltak érte, 1814-ben szerezték meg végleg. Cape Colony, ahogy az angolok hívták, az 1820-as évektől brit telepesek célpontjává vált. Az államnyelv hollandról angolra változott, és további kellemetlenséget okozott a holland farmereknek (búroknak), hogy 1833-ban betiltották a rabszolgatartást. Az erősödő brit jelenlét miatt a búrok tömegével kezdtek az Orange és Vaal folyótól északra költözni, hogy az európaiak által még nem kisajátított területen saját államot hozzanak létre (Transzvál 1852 és Oranje 1854). A britek utánuk nyúltak, de a behatolásokat a búrok kivédték. Formálisan nem ismerték el a britek az új államokat, de nem tudták felszámolni sem. Közben Cape Colony ütemesen fejlődött és a gazdasági erősödés politikai erősödést hozott magával: 1853-ban létrehozhatták a saját parlamentjüket, 1872-ben pedig a saját felelős kormányukat (a Brit Birodalom berendezkedése ezt lehetővé tette, anélkül, hogy függetlenedniük kellett volna). Egy évvel korábban indult meg a láz a Vaal és az Orange folyó torkolatánál található gyémánt miatt. Mivel nem volt határegyezmény a búr államok és Nagy Britannia között, a folyók találkozása is olyan zónába esett, ahol tisztázatlan volt a hovatartozás. A gyémántért tömegével ideöznönlő brit kalandorok aztán átbillentették a környéket brit fennhatóság alá, de a búrok sem mondtak le a területi igényükről. Végül nyílt háborúba fordult a konfliktus 1880-81-ben (első búr háború), amit a búrok nyertek. Ez meghozta Traszvál és Oranje formális elismerését brit oldalról, és egyúttal világos is lett Cape Colony brit bányászai számára, hogy ha a legjobb telérek fölött a búrok rendelkeznek, akkor a britek ott nem sok koncessziót fognak megkapni. Nem volt nehéz azt sem belátni, hogy a gyémánt és később 1885-ben az aranytelepek felfedezésével Transzvál olyan gazdag lett, hogy akár még Cape Colony visszafoglalására is felbátorodtak volna. Ilyen kontextusban egyátalán nem volt mindegy, hogy a búrok északi irányban meddig tudnak még terjeszkedni, meg tudják-e vetni a lábukat az Ndebele-királyságban, ahol már az ókor óta bányásztak aranyat. Mert ha igen, Cape Colony sorsa valószínűleg megpecsételődött volna.
Többen gondolták tehát, köztük Rhodes is, hogy szinte brit hazafiúi kötelesség az Ndebeléket leigzáni, nehogy a búroknak sikerüljön ugyanez.
Lobengula, a legdörzsöltebb király
Afrika fekete népességén belül is érzékelték az új időket, és a belügyeikben átrendeződések történtek. Törzsek egyesültek, hogy javítsák esélyüket az európai betolakodókkal szemben, de ezen történetek közül is messze kitűnik Lobengula Khumalo (1848-1894) menetelése. Az ndebele nép laza törzsszövetséget alkotott, marhatenyésztéssel foglalkoztak leginkább, de semmilyen értelemben nem voltak becsatornázva a világgazdaságba. Ironikus módon ők sem őslakosai területnek, hanem a zuluk egyik frakcióját alkották, s délről vándorolva nyomultak be a mai Zimbabwe és Zambia területére az 1830-as években. A titokzatos zimbabwei erődök építői tehát nem ők voltak. Lobengulát 1868-ban választották királlyá, de a koronázáshoz le kellett győznie a testvéreit támogató csoportokat. Ezt az akadályt sikerrel vette, és így végül a régió legnagyobb törzsi államát tudhatta magáénak, melyet 15 ezer főt számláló hadserege őrzött. Fegyvereik között nem volt tűzfegyver, és fővárosa, Bulawayo is inkább hasonlított egy falura, ami csak még jobban kiemeli diplomáciai teljesítményét. Trónra kerülése után ugyanis elzárta az utat a térségbe beszivárgó kalandorok elől, és egyértelművé tette, hogy "Matabeleföldön" (a britek nevezték így) csak vele lehet tárgyalni. Egy trónviszálytól gyengített királyság pillanatok alatt az ugrásra készen álló gyarmatosítók martaléka lett volna, mint ahogy halála után meg is történt. Az Ndebele-királyságot keletről a németek és portugálok, északról a belga király magángyarmata, nyugatról ugyancsak a portugálok, délről pedig a britek és a búrok határolták. A brit liberálisok nagy álma egy Fokvárostól Kairóig tartó egybefüggő brit gyarmat volt, amiből Lobengula idején jószerével már csak az ő királysága hiányzott. A portugálok ekkoriban már nem dédelgettek nagyszabású terveket, de az Ndebele-királyság aranylelőhelyein szívesen bányásztak volna ők is. A búrok szintén készek lettek volna megvetni a lábukat a vidéken, így Lobengula udvarában folyamatosan ott voltak a búr és portugál követek.
A politikától némileg függetlenül a királyság területén már működtek katolikus (portugál) és protestáns (német) missziók. A hittérítőket Lobengula szívesen látta Bulawayoban is, nagyon szívesen beszélgetett velük a vallásokról és Istenről. Ő maga nem tért meg, és a missziósok felé tanúsított nyugalma mögött is az állt, hogy úgy érezte, ilyen tanításokkal a népét sosem fogják tudni megkeresztelni. És valóban megvívták a maguk kálváriáját a keresztények: csak nagyon lassan tudtak híveket szerezni a sámánok földjén. Az áttörést végül a századfordulón a gyógyszerek megérkezése hozta, mert egészen addig a gyógyítás kizárólagos tudói a sámánok voltak.
Lobengula számára a legkényelmesebb az lett volna, ha senki "szövetségét" (ami protektorátusban végződött volna) nem fogadja el, és senkit nem enged be bányászni az országába. Ezt nem tehette meg hagyományos elzárkózó politikával, hiszen csak idő kérdése lett volna, mikor veszti el valamelyik gyarmatosító hatalom a hidegvérét, és rohanja le országát. Ezért minden gyarmatosító hatalom követét szívesen fogadta, sőt Bulawayoban a németektől a portugálokon és búrokon át a britekig mindenkinek volt állandó képviselete. Mindegyik ugyanazt akarta: kizárólgaos bányászati jogot. Ő évekig naprienden tartotta a kérdést, noha esze ágában sem volt engedni. Érvelésében ügyelt arra is, ne terelje a gyarmatosítókat egy táborba, se úgy, hogy köpönyegforgatónak gondolják, se úgy, hogy a háta mögött felosszák maguk között a földjét. Tisztában volt vele, hogy ha enged a búroknak, a britek, a portugálok és a németek együtt támadnák meg őt (egyikük sem ismerte el a búr államokat), ha a portugáloknak kedvez, a búrok és a németek támadnák meg, a britek pedig bekapcsolódnának a portugálok oldalán. Mindegyik esetben egy olyan háború robbant volna ki, amiben nem győzhetett volna. Azzal is tisztában volt, hogy a gyarmatosítók árgus szemekkel keresik a háború megindítására az indokot, ezért rendszeres határőrséget állított fel az országa határán, feltartóztatva az összes fehér embert. Egyedül az európai vadászokat tolerálta, olyannyira, hogy saját alattvalóit is megbüntette, ha provokálták, vagy piszkálták őket. Ezzel is csökkentve a konfliktus kockázatát. Az európaiak egymás közötti erőviszonyaival is tisztában volt. Külföldre két kötvetséget küldött, mind a kettőt Nagy-Britanniába, Viktória királynőhöz. Ezen utakon sok információt is begyűjtött, bár az ágyékkötős-lándzsás feketék látványa valószínűleg csak még nagyobb kedvet csinált a britek körében a gyarmatosításra. Lobengula azt szűrte le, hogy ha sokáig húzza-halasztja a bányászati jog megadását, nem fogják Európában komolyan venni, és erőszakkal szerzik meg a jogot. Azt is leszűrte, hogy bárkinek is adna jogot, valaki mindig rá támadna, kivéve, ha a briteknek adna. A britekkel senki nem kockáztatott volna egy nyílt háborút, ellenben a britek bárki mással minden gond nélkül. Így született meg a fejében a terv, hogy jelképes volumenű bányászatra ugyan, de engedélyt ad az angoloknak.
A korona nem akar gyarmatot, Rhodes igen
Hogy ezt a stratégiát dédelgette magában Lobengula, senki nem tudhatta. Cecil Rhodes ettől függetlenül igyekezett koncessziót kicsikarni, és párhuzamosan Londonban lobbizott, hogy a gyarmatosításra is szánja rá magát a kormány. Erre viszont semmi esély sem volt. A brit liberálisok a már meglévő és a jövőbeni gyarmati vállalatok védelme érdekében nemcsak a haditengerészet fejlesztését szorgalmazták, hanem a további gyarmatosítást is, hogy a meglévő birtokokat még nagyobb biztonságban tudhassák. Az Ndebele-királyság elfoglalása például igen fontos mozaikként szerepelt a búr államok felszámolásának tervében. A búrok létükben voltak fenyegetve a britek által, és fordítva is. Csakhogy ebben a korszakban Nagy Britanniának többnyire konzervatív kormánya volt, a konzervatívok pedig azt vallották, hogy így is túl nagyra nőtt a birodalmuk, és jó lenne végre a szűken vett Nagy Britannia problémáival foglalkozni, nem mindig csak a gyarmatokéval. Például az írek mozgalma, hogy legyen saját parlamentjük, meglehetősen égető gond volt a szigetországban. A konzervatív miniszterelnökök közül Lord Salisbury volt a legtöbbet hivatalban, s ő személy szerint a legkevésbé proaktív politikus volt. Rhodes ezt felfedezte, és mikor Londonban járt, már eleve azt a lehetőséget hintette el mindenfelé, hogy nem is kéne az államnak gyarmatosítania az ndebeléket, hanem ezt a munkát elvégezhetné egy magántársaság is. Egy idő után ez valóban halló fülekre talált, és már Salisbury is hajlott arra, hogy ilyen módon talán mégis gyarapítható lenne a brit korona, és nem is kerülne a koronának semmibe.
Rhodes problémája ekkor már csak az volt, hogy saját részvénytársaságán, a BSAC-on kívül két másik társaság is bejelentkezett a feladatra: az Exploring Company és a Bechuanaland Exploration Company. Tudta, hogy ha nem a BSAC kapja a királyi megbízólevelet, az üzletből is csak morzsák juthatnak neki. A gyarmatosítás azért is merült fel más vállalatoknál is lehetőségként, mert mindenki úgy becsülte, hogy Bulawayo környékén legalább akkora aranykészletet rejt a föld, mint Oranjében és Transzválban. Ráadásul ez a vidék a királyság déli határvidéke volt, tehát ha esetleg az új gyarmat lázadás miatt elúszna, az értékes területeket könnyű lenne kézben tartani. A versenyhelyzet miatt egyértelmű volt, hogy a megbízólevelet az fogja kapni, aki Lobengulától kicsikarja a bányászati engedélyt.
Természetesen mindhárom vállalat delegációja Lobengula hitvitáin izzadva várta hónapokon át, hogy újra a koncesszióra terelődjön a szó, és ezúttal oda is adja valakinek. Kínosan ügyeltek a küldöttek arra is, hogy Lobengula sose maradjon egyedül, és közbeléphessenek, ha a király tollat ragadna a versenytárs javára. Végül 1889-ben Charles Rudd, két másik munkatársa és egy holland misszionárius jelenlétében kapott engedélyt, amivel Rudd azonnal Fokvárosba indult. Két társa ott maradt, hogy a rivális delegációk ne sejtsék meg a hírt, és így ne akadályoztassák a dokumentum Londonba juttatását. Rudd mivel egyedül ment, kalandosra sikeredett a menetelés (kishíján szomjan halt, félájultan talált rá a szavannán egy bennszülött), de aztán hajóra tudott szállni, és át tudta adni a papírt. Ezen valóban Lobengula pecsétje volt, és bár szűkszavúan csak annyi állt rajta, hogy megengedi a bányászatot, Charles Rudd tudta, hogy Lobengula ezt hogyan értette. Csak tíz ember léphet be az Ndbele-királyságba bányászni, nem létesíthetnek települést, nem bányászhatnak lakott vagy mezőgazdasági területen. És állítólag ezt is csak Whiskey hatása alatt hagyta jóvá. Nem volt leírva - senkit sem érdekelt. A BSAC megkapta a királyi megbízólevelet, és 1890-ben megindult a magánhadseregével Lobengula földjére "bányászni".
Lobengula rivális rokonai a király ellen lázítottak, aki "beengedte a briteket". Ő próbálta menteni hatalmát és becsületét a népe előtt, így 1893-ban hadba hívta a népet a BSAC ellen, amit természetesen néhány összecsapást követően a vállalat nyert. Lobengula bujdosásba kényszerült, és egy évvel később betegségben meghalt. A BSAC-nak ezen kívül még egy ndebele lázadással kellett megbírkóznia, amit leverve aztán korlátlan ura lett a területnek.
Savanyú a szőlő - a BSAC mégsem akarja a gyarmatot
A gyarmat kiépítése kezdetektől fogva alárendelt szerepet játszott a vállalat agendáján. Gyorsan haladtak a távíróhálózat kiépítésével, és ebben a portugálokban partnerra leltek. A vasút építését is megkezdték, 1897-ben gördült be az első vonat Bulawayoba. A vasúthálózatnál viszont arra ügyeltek, hogy a bányavidékeket kössék össze, és mivel teherszállítás volt a cél, nem a sebesség, ezért csak nagyon kevés alagutat, átvágást és hidat építettek, ez a mai napig gondot okoz Zimbabwe és Zambia (az utódállamok) közlekedésében.
A piac osztotta a vállalat optimizmusát, és a részvénykiobcsátások jól sikerültek, de néhány év után a keserű valósággal szembe kellett nézni: a rodéziai aranytelérek nyomába sem léptek a transzválinak. Azt akkor még nem tudták, hogy az ország földje rengeteg rézércet és más színesfémet rejt, viszont felfedeztek gazdag széntelepeket Livingstone környékén, ami a vasúti közlekedést jelentősen olcsóbbá tette. Ezzel együtt sem tudott Rodézia nyereséget termelni, mert a lassan csordogáló telepes-bevándorlás megkövetelte a távíróhálózat, az iskolahálózat és a kórházak bővítését, a legnagyobb terhet mégis a magánhadsereg fenntartása jelentette, illetve ezen feladatok együttesen. Rhodes vállalati sikere az ő vízójában és rasszizmussal kevert harsány imperializmusában rejlett, ami a részvényárfolyamokat illeti. A befektetők hittek benne, hogy Rhodes komolyan gondolja, és van annyira gátlástalan, hogy Rodéziát sikerre tudja vinni, hiszen a "fehér ember arra született", hogy Afrikát "kivakarja az elmaradottságból". A Brit felsőbbrendűség elvének pedig nagyon hízelgő volt Rhodes azon terve, hogy megépíti a Kairó-Fokváros vasutat, és távíróhálózatot. Ez utóbbit teljesítette is, de a vasútépítést abbahagyták, mikor kiderült, hogy a tervezett útvonalon mégsincs arany és gyémánt. Rhodes gyakorlatiassága erősen alárendelte az idealizmusát. Salisburyból nem építették tovább a vasútat, hanem a wankie-i szén irányába bővítették a hálózatot, amit később Belga-Kongó felé vittek tovább. Ennek megfelelően leginkább Dél-Rodézia kiaknázásával foglalkoztak, Észak-Rodéziát elhanyagolták.
A királyi megbízólevél tehát sokba került és keveset hozott, a részvénytársaság viszont nem engedhetett meg "államháztartási hiányt". Ezért az ndebeléktől elkezdték elvenni a legjobb minőségű földeket, és jutányos áron kínálták a vállalkozó kedvű európaiaknak. Ez már jó bevételkiegészítés volt, és még jobb üzlet lett, hogy ezeken a földeken dohányt kezdtek termeszteni, ami nemcsak adójövedelmet generált, hanem a vasútnak is bevételt jelentett a szállítás révén (ami természetesen szintén a BSAC kezében volt). Az egyre növekvő európai lakosság a távíróhálózat használatával is gazdagította a vállalatot, és a kórház- és iskolaproblémára is találtak megoldást. A vállalat ndebelékkel vívott háborúja alatt a misszionáriusok életveszélybe kerültek, és a jezsuiták kivételével elhagyták az országot. Mivel a BSAC igyekezett az oktatással és egészségüggyel nem foglalkozni, előállt az a furcsa helyzet, hogy az anglikán egyház domíniumán jóformán egyedül a katolikus jezsuiták alapítottak iskolákat és kórházakat. A jezsuiták ezt részben saját forrásból egyébként is csinálták, de a BSAC támogatta is őket pénzzel. Még így is olcsóbban járt, mint ha piaci szereplőket kellett volna megbíznia a beruházásokkal. A jezsuita iskolák ráadásul sikerrel értették meg, hogy az ndebelékre nem érdemes a kolonista oktatást erőltetni, legalábbis ha gyerekekkel akarták megtölteni a padokat. A felnőttek térítése továbbra sem ment, de mivel az iskolában az írás-olvasás mellett 80%-ban földművelést és kézművességet kezdtek tanítani, a gyerekeket szívesen küldték a szülők. Így aztán lassan felnőtt az ndebelék elő generációja, amelyik az európai normákhoz némileg idomult: fegyelmezetten minimálbérért dolgozni reggeltől estig, hogy vehessenek dolgokat.
A nem túl vidám folyamat kiegészült azzal a növekvő feszültséggel, hogy minden egyes újonnan érkező európai olyan farmot kapott a pénzéért, amit előtte nem sokkal vett el a BSAC az ndebeléktől erőszakkal. Majd ezen a farmon kellett volna az ndebeléknek "versenyképes fizetésért" dolgozniuk, de "ahhoz is lusták voltak". Ennek ellenére egyre többen vállaltak bérmunkát, ami a feketék közötti belső ellentéteket is kiélezte.
Hogy mennyire nem az eredeti várakozások szerint alakult a részvénytáraság karrierje, jól illusztrálja egy riport 1904-ből a vállalat londoni közgyűléséről:
Az első gyűlésen Abercorn hercege, aki elnökölt, felolvasott egy hosszú nyilatkozatot Rodézia állapotáról és kilátásairól. Ahogy hangsúlyozta, a megbízóleveles társaság stabil és kielégítő eredményeket mutat, csakúgy, mint az óriási fejlesztési lehetőségek a jövőben. De az általános gazdasági visszaesés Dél-Afrikában lehetetlenné tette a vállalat számára, hogy kiegyensúlyozza a bevételeket és a kiadásokat, és ezért javasolja, hogy 1.000.000 fonttal emeljék meg a társaság tőkéjét általános céllal. [forrás: The Spectator. 1904. október 15-i szám.]
A korona átveszi a gyarmatot, a vállalat kaszál
A királyi megbízólevél 25 évre szólt, 1914-ben járt le. Az érvényesség idejére a vállalat kevés híján szabadon rendelkezhetett a terület felett, saját szájuk íze szerint alakítva a közigazgatást és a közműveket. Rodéziát például két nagy részre osztották: Észak- és Dél-Rodéziára (a későbbi Zambia és Zimbabwe), mindegyiket saját parlamenttel. Mivel a legtöbb dolog a társaság kezében volt, ezért a legtöbb állampolgár egyúttal alkalmazottja is volt a vállalatnak. Különválasztották ugyan a nonprofit tevékenységeket az üzleti tevékenységektől, de végső soron egy jegyző vagy egy sheriff ugyanúgy a vállalattól kapta a fizetését, mint egy mozdonyvezető. Ez szépen lassan kialakított egyfajta identitást a brit identitáson belül. A vállalat vezetése viszont ízig-vérig a brit birodalom oszlopos híve volt, így bár lényegében csak ez kötötte Rodéziát a koronához, nagyon messze állt attól, hogy külön utakra lépjen.
Hogy mi legyen 1914 után, több terv is született. Néhányan azt szerették volna, ha Nyaszafölddel és Dél-Afrikával unióra léptek volna. Mások felelős kormányt szerettek volna Rodéziának. Végül a világháború kitörése miatt a döntést elhalasztották, és a megbízólevelet egyszerűen meghosszabbították. Ez a BSAC-nak már nem igen volt ínyére, és folyamatosan kérték a kormányt, hogy nyújtson anyagi támogatást. 1921-ben jutott el odáig London, hogy döntést tudott hozni, és egy nagyon minimális összeget ajánlottak fel Rodézia költségvetésének. Ezalatt a közvélemény Rodéziában már egyértelműen egy saját felelős kormány felállítására hajlott, és erről 1922-ben népszavazást is tartottak. 59% szavazott a felelős kormány felállítására. A referendum eredményét London elfogadta. A következő évben a vállalat is kinyilvánította, hogy kivonul az állami feladatokból, Nagy Britannia pedig vállalta, hogy átveszi ezeket a feladatokat.
A BSAC a tárgyalások során elérte, hogy bányászati jogai megmaradjanak, és a bányabér, vagy más bányászattal kapcsolatos adók és illetékek változtatását helyi szinten ne lehessen megtenni, csak a brit parlament jóváhagyásával. A BSAC 1933-ban eladta dél-rodéziai bányászati jogait Dél-Rodéziának, de a Zambézitól északra lévő jogait, valamit mindkét Rodéziára vonatkozó egyéb érdekeltségeit (föld, vasút, stb.) megtartotta. Ezidőtájt már beindult a rézbányászat az északi területen, és a vállalat minden korábbinál több bevételt produkált. Nem véletlenül Észak-Rodézia 1935-ben meg is támadta a vállalat bányászati jogait (az egész országra kiterjedt), rádásul nem csak bányászatra volt joga, de bányabér szedésére is, amennyiben egy más vállalat nyitott telepet. Hosszas jogi vita után végül rá tudták kényszeríteni a BSAC-t 1950-ben annak aláírására, hogy 1986-ban visszaadja bányászati jogait Észak-Rodéziának mindenféle kompenzálási igény nélkül, és addig is fizessen 20% adót a bányabérből származó bevételeire.
A történetet lerövidítette 1964-ben Zambia függetlensége, a független állam visszavonta a BSAC minden koncesszióját. Dél-Rodézia, aminek számottevőbb brit lakossága volt, egy évvel később kiáltotta ki függetlenségét, az országot a fehér kisebbség vezette továbbra is, élén Ian Smith vadászpilótával, aki politikai érzékét is valahol a pilótafülképen sajátíthatta el. Ámokfutásáról és Zimbabwe későbbi történetéről egy velős összefoglalót a vilagbarangolo blogon lehet olvasni.
Nem a BSAC volt az egyetlen vállalat, amelyik saját erőforrásokból gyarmatosított egy területet, de valószínűleg az egyetlen, ami tisztán üzleti vállalkozásként folytatta pályáját, ráadásul nyereségesen. A cég másképpen ugyan, de a mai napig működik, Walesben jegyezték be ZC000011 vállalati szám alatt. A történet jól láttatja a vállalatok valódi logikáját: nem államot akarnak működtetni, hanem nyereséget akarnak termelni. A feladatok, amiket egy állam lát el, egy vállalatnak meglehetősen a nehezére esnek, noha saját érdekében bizonyos funkciókat tökéletesen el tud látni (védelem, infrastruktúra fejlesztés, munkások képzése). Azt is látjuk, hogy a pénz nagy úr, és nincs rajta önfék: az állami feladatokból kivonulva a vállalat igyekezett minden bevételi forrást megtartani magának, függetlenül attól, hogy mennyire etikus.
