Valójában mennyit változott az USA külpolitikája Trump alatt?
Visszatekintés
2018. 08. 22. 17:11 Sudár István
Most, hogy az Egyesült Államok elnökének exügyvédje vádalkut kötött az ügyészséggel, újra csámcsoghatunk rajta, hogy vajon meddig marad hivatalban a twitterdiplomácia atyja. És vajon mekkora káoszt hagy örökül? Vagy egészen rendben van?
Tizenhárom témát szedtünk össze 2016-ban, amiket az Obama-kormány legfontosabb külpolitikai célkitűzéseinek vehettünk akkoriban. Senki nem tudta magabiztosan megmondani, mi vár a világra. Figyelve az akkori elnökválasztási kampány mérföldköveit, joggal gondolhatta bárki, hogy fenekestül fordul majd fel az Egyesült Államok külpolitikája (is). Mi magunk is feltettük a kérdést: "nem lehet tudni, hogy teret enged-e a tanácsadóknak, vagy szerény képességeit erőlteti-e rá a Fehér ház külpolitikájára." És ahogy Rex Tillerson egy év leforgása alatt távozott a külügy éléről, úgy tűnt, a pesszimistáknak lesz igaza.
2016-ban nem bocsátkoztunk jóslásokba, de tettünk néhány megállapítást:
- a problémák zöme nem fegyveres jellegű, így aztán a hadigépezetet sem lehet csak úgy bevetni.
- Ha csak Trump személyén múlna az Egyesült Államok dinamikája, [...] kevesebb beavatkozás más államok dolgaiba, de amibe beavatkoznak, ott felpörögnek a hadiipari megrendelések
- A republikánusok beállítottsága [...] agilisabb külpolitikát jelez előre
Az Obama kormány utolsó évének külpolitikai fókuszpontjai a következők voltak:
De mi történt azóta?
Trump és Latin-Amerika
A migráció kérdésében könnyű elfelejteni, hogy Obama sem ösztönözte a bevándorlást, pedig így volt. A legtöbb kitoloncolás továbbra is Obama hivatali ideje alatt történt. De Donald Trump víziója a kerítésről, aminek valóban neki is álltak (18 milliárd dollárba fog kerülni), egy életre összekapcsolta mindenki fejében őt és a migrációellenességet. Tetézte ezt további cifra tweetekkel (pl. "people from shithole countries"), így nem volt kérdés, hogy Trump folytatni fogja elődjének a politikáját, csak hangosabban és artikuláltabban. Hivatali esküjét követően nem sokkal már életbe is lépett egy elnöki rendelet, amely megszünteti a kivételes státuszú csoportokat a nemzetbiztonsági hivatal belső protokoljában. Ilyenek voltak például a természeti katasztrófák elől menekülő (Haiti) emberek, akiket akkor sem toloncoltak vissza, ha illegálisan tartózkodtak az államokban. Ez nem jelentette azt, hogy rendezték a sátutuszukat, pusztán elfordította a fejét a kormányzat. Trump ezen azonnal változtatott, de érdekes módon 2017-ben még így is valamivel kevesebb (61 ezer) kitoloncolás történt, mint 2016-ban (65 ezer) [forrás: Yearbook of Immigration Statistics - Homeland Security]. Szintén elmaradt látványos változásról tanúskodik a határőrség költségvetésének változása: 2015-ben 3,8 millió dollár, 2016-ban 3,6 millió dollár, 2017-ben 3,8 millió dollár [forrás: Yearbook of Immigration Statistics - Homeland Security]. Azt puszta szemmel is látjuk, hogy Trump olyan kirohanásokra is ragadtatja magát a bevándorlókkal szemben, amire korábban nem lehetett volna példa, de hogy ez elriaszt-e bárkit is a bevándorlástól, egyelőre nem tudni. Sajnos a nyilvános statisztika 2 év késésben van, tehát csak jövőre tudjuk meg, hogy vajon 2017-ben több menekült érkezett-e az USA-ba, mint 2016-ban.
Az egészen biztos, hogy Trump - szemben Obamával - nyílt nyomást helyez Mexikóra, mint a bevándorlók legfontosabb tranzitországára, amit Mexikó igyekszik minden érvvel letolni magáról, és nehéz lenne megítélni, hogy kinek van igaza. Mexikó mindenesetre állítja, hogy minden lehetséges eszközzel igyekeznek megállítani az áradatot az USA felé. A probléma ezen a ponton összekapcsolódik a nemzetközi drogkereskedelemmel is, ugyanis annak is Mexikó a fő tranzitországa a régióban. A Trump-kormány a belföldi drohasználat visszaszorításában a szigorú tiltás taktikáját alkalmazza, ami szépen illeszkedik a számtalanszor elbukott republikánus gyakorlathoz. A kommunikációban a drogdílereket teszik meg bűnbakká, és a fogyasztókat igyekeznek külön szcénaként feltüntetni, pedig valójában összemosódnak a határok. Az utóbbi hetek fejleménye volt, hogy Trump halálbüntetést kért a drogdílerekre, amit egy járványként terjedó ópiát-függőség megoldásának gondolt. A legfőbb ügyész hivatala ki is dolgozta a jogi hátterét a bírói testület számára, és már precedenst is teremtettek, ajánlásokat is írtak a bíróknak, hogyan foganatosítsák az elnök irányelvét.
Ha megnézzük, hogy hogyan alakult az Egyesült Államok ráfordítása a drog elleni küzdelemre, azt láthatjuk, hogy Trump alatt sem történt mennyiségi változás: az elnök idején is ugyanannyit költenek a fogyasztás csökkentésére (prevenció, rehabilitációs programok, stb.), mint korábban, és a korábbi időszaknál csak kicsivel többet a kínálati oldal visszaszorítására (dílerek lebuktatása, nemzetközi utánpótlás akadályozása, stb.). Az a számokból nem derül ki, de átrendeződés történt, hogy ezeket a pénzeket mely szervezeteknek adja a kormány (pl. a prevenció területén egyházi szervezetek Trumptól több forrást kaptak).
Nagyobb a különbség a gazdság területén. Latin-Amerika piacaira a korábbi kormányok mindig megpróbáltak bejutni, a szabad piac követelésével, de ők többnyire a protekcionsita politikát választották. Most fordult a kocka, Trump az Egyesült Államok ipari hanyatlását annak tudja be, hogy túl sokat importálnak más országoktól, és ezen védővámok emelésével kezdett változtatni. Most viszont a latin-amerikai országok lennének hajlandók a világgazdaság felé nyitni, az USA érdektelensége mellett, így Kína az, akivel partnerségre lépnek. A statisztikák is mutatják a koncepcióváltást: ugyan növekedett évről évre az import Latin-Amerikából, de az oda irányuló export ugyanúgy, mégpedig olyan módon, hogy az USA külkereskedelmi mérlege 2016-ról 17-re és 17-ről 18-ra mindig nagyobb többletet produkált. Az idei első és második negyedéves többlet is meghaladja a tavalyi azonos időszak értékét. [forrás: census.gov]
Trump és Kuba, Trump és Venezuela
A nagy hátraarc egyedül Kuba kérdésében történt: míg Obama idején a hidegháború örökségének felszámolásáról és mélyülő kubai-amerikai kapcsolatokról beszéltek, addig Trump hivatalba lépése után nem sokkal haza kellett hívni a legtöbb amerikai diplomatát Havannából, a rejtélyes "fültámadások" miatt. A kubai nyitás füstbe szállt, a "fültámadásokat" követően foganatosított amerikai szankciók azóta is érvényben vannak, a lejártakat pedig meghosszabbították.
Venezuela esetében elszabadult a pokol. Chavez halála után sokan remélték, hogy a kijelölt utód, Nicolas Maduro nem marad sokáig hivatalban, és az országra nehezedő gazdasági nyomás visszatéríti az országot a kapitalizmus hagyományaihoz. 2014-ben írtunk cikket Venezuela "gazdasági szabadságharcáról", amit érdekes újraolvasni a fejlemények tükrében. Az USA fő szándéka Obama és Trump idején is, hogy Venezuela térjen vissza a kapitalizmushoz. A Föld legnagyobb kőolajkészletével rendelkező állam egyébként számottevő haderővel is rendelkezik, így kisebb riadalmat keltett, mikor 2017 nyarán Trump nyíltan arról kezdett érdeklődni, hogy miért nem rohanja le az USA Venezuelát, és dönti meg Maduro kormányát. Finomabb eszközökkel, de az USA diplomáciájának nagyobbik része is azon ügyködik, hogy Venezuelát elszigeteljék a kontinens többi államától, különösen az idei választások után, aminek tisztaságát sok ország nem fogadja el.
Trump és az európai NATO tagállamok
Nagy hangsúlyt kapott Trump tweetjeiben, hogy milyen igazságtalanság, hogy az európai államok nem tartják be a NATO irányzatot, hogy GDP-jük 2%-át költsék a hadseregre. Európában csak Észtország és Görögország tartja ezt be. Többször utalt rá, hogy nem kéne az USA-nak segítenie Európa védelmét, hanem inkább magával foglalkozhatna. Ez különösen a Balti államokban okozott elemi riadalmat, de végül idén tavasszal ezt a görbét is kiegyenesítették egy négyes találkozó keretében (Észtország, Lettország, Litvánia és USA), ahol Trump megerősítette a barátságot és a védelmi egyezményt. Az európai parancsnokság ráadásul 1,4 milliárd dollárral kap többet 2018-ban, 3,4 helyett 4,8-at. [forrás: EUCOM - EDI fact sheet - pdf, 126 kb]
Ukrajna ügyében sem történt kihátrálás, sőt, ahogy azt sejtettük, felpörgött a fegyverek eladása. Trump nemcsak nyílt fegyvereladásokkal überelte elődjének óvatos, fű alatt támogató politikáját, hanem kapásból az amerikai hadiipar csúcstermékéből, a Javelin rakétákból adott el keleti szomszédunknak. Sokan találgatták, hogy mi lesz erre az orosz válaszlépés, de egyelőre nem változott semmi Ukrajnában: se béke nem lett, se nagyobb harcok. A frontok változatlanok.
Trump és Szíria
Ha valahol könnyű egy rossz szóval világháborút kirobbantani, akkor az Szíria. Nem akarok béke-optimizmustól túláradóan írni, de ha Donald Trump nyilatkoztatai nyomán eddig nem szabadult el a harmadik világháború (további lehetősége erre Észak-Koreában nyílt), az azt mutatja, hogy a háború nem rajta múlik, hanem a többi vezetőn is, és szemmel láthatóan ilyet egyelőre nem akar senki. Szíriában a hivatalos elnök bizonyítottan vegyi fegyvert állít elő, és irtja vele saját állampolgárait, noha aláírta a vegyi fegyverek nem használatáról szóló egyezményt. Ennek ellenére Oroszország nyíltan támogatja ezt a kormányt, noha névlegesen az Iszlám Állam elleni harcokba bekapcsolódni érkezett. Ennek keretében rendszeresen támadnak ellenzéki állásokat, akiket melleselg az Egyesült Államok támogat. Ezen ellenzéki csoportok egyike összeköttetésben áll a törökországi kurd YPG-vel, amit Erdogan török elnök tűzzel-vassal próbál irtani, mint terrorista csoportot. Törökország viszont a NATO-ban szövetségese az Egyesült Államoknak, még ha az USA helyi szinten kvázi szövetségese is Törökország egyik ellenségének. És akkor egy ilyen felállásban kéne a felkelőket támogatnia az Egyesült Államoknak úgy, hogy a háború ne eszkalálódjon. Már a puszta fegyveradományokkal irritálják Törökországot. A hadműveletekkel nagyon könnyen orosz áldozatokat is eltalálnak, mivel azok a rezsimmel kooperálnak (hivatalosan csak az Iszlám Állam ellen). És az csak a háború előtti idők öröksége, hogy Szíria legfőbb szövetségese Irán, akivel az USA el szereté érni, hogy ne fejlesszen nukleáris fegyvereket.
A Trump-kormány itt is drasztikusabb lépésekre szánta rá magát, akárcsak Venezuelában, vagy Ukrajnában, de ugyanúgy a jelenlét mellett kötelezte el magát, mint az Obama-kormány. Szír zászló alatt harcoló orosz zsoldosokra ugyanúgy támadtak az amerikaiak, ha a zsoldosok éppen "rossz helyen vannak". Az oroszok közelében éppúgy hajtottak végre katonai akciókat, mint máshol. És végül az oroszokkal való nyílt fegyveres összetűzést elkerülendő minden hadműveletről előzetesen értesítették az orosz parancsnokságot. Ez azzal a hátulütővel járt, hogy a kormányerők is időben értesültek minden amerikai támadásról, de megvan az az előnye, hogy az oroszoknak nem esett bajuk. Mindez úgy summázható, hogy a diplomáciai óvatoskodások háttérbe szorultak, de nem is az erő elve érvényesült, hanem az, amit az amerikai hadvezetés javasolt [pdf - 1,78 MB].
Valamivel jobban összeáll a kép, ha megnézzük, mit nyilakozott Trump Észtországban idén tavasszal Szíria kapcsán (2018. április). "Kivonulást akarok. A csapatainkat haza akarom hozni. [...] Szaúdi-Arábia nagyon érdekelt a döntésünkben, és én azt mondom, hogy ha azt akarod, hogy maradjunk, akkor talán fizetni fogsz." [a videó angul érhető el itt] A nyilatkozat legnagyobb része arról szólt, hogy semmi értelme ott lenni, mindenki hasznot húz az USA jelenlétéből, de az USA-nak nem jut az egészből semmi a költségeken és a halálon kívül osztályrészül. Arról nem is beszélve, hogy az Iszlám Állam miatt ment oda Amerika, az Iszlám Államot viszont legyőzték. Tehát végső soron evidens, hogy ki kell vonulni. És friss, augusztus 17-i hír, hogy Szaúdi-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek 300 millió dollárral száll be az újjáépítés költségeibe, azt kompenzálandó, hogy az USA visszavon 230 millió dollár támogatást ugyanebből az alapból. Eléggé úgy tűnik, hogy az amerikai külügyben megtalálták Trump "tweetjeinek" a helyét. Kialakult a kép, hogy az elnök meggondolatlan, és így a meggondolatlan nyilatkozatai a helyes irányba terelhetik a megcélzott államokat (ez esetben Szaúdi-Arábiát), hiszen ki tudja, beváltja-e a fenyegetést. Líbiáról például azt mondta, hogy "nem látom ott a szerepünket" ("I do not see a role in Lybia"), és nagyjából ki is vonultak. Miközben Trump kendőzetlen és sokszor sértő nyilatkozatokat tesz, a stratégiai döntésekben mégis inkább a katonai vezetés elképzelései kapnak helyet, és nem egyszer a külügyminiszter pontosítja utólag az elnök szavait.
Trump és Kim Dzsongun
Ha csak Trump belátásán múlt volna, kitör a háború. De nem tört ki. 2017 végén Kim Dzsongun jelezte, hogy dacára az eszkalálódott helyzetnek, részt szeretne venni a Dél-Koreában rendzett olimpián, és hallgatja, mik a feltételek. Ez jó lehetőséget adott a visszatérésre a tárgyalóasztalhoz, és végül a megyegyezést egy Trump-Kim csúcstalálkozó keretében írták alá idén júniusban Szingapúrban. Kim Dzsongun vállalta, hogy abbahagyják a rakétateszteket, és bár nyugtalanító jelek arra utalnak, hogy csak más helyre költöztették a laborjaikat, Észak-Korea legalább nyilatkozatok szintjén engedményt tett az USA-nak, ami akárhogy is nézzük, egy áttörés.
Trump és Duterte
A Fülöp-szigetek vezetője hasonlóan hangyás, mint Trump, és az Obama-kormány utolsó évében meglehetősen nagy kihívást állított az USA elé, mikor látványosan kezdte elvágni a kötelékeit az USA-tól, és közeledett Kínához, ami a Dél-Kínai-tenger konfliktusa fényében még meghökkendőbb volt. Kína bele is ment a játékba, és meghúzta belőle a saját hasznát, de azokban a hónapokban ez egyátalán nem úgy tűnt, mintha csak egy rövid epizód lenne az USA és a Fülöp-szigetek kapcsolatában. Ami nagyon jelzés értékű, hogy Dutertével az Obama-kormánynak mindössze annyi baja volt, hogy az emberi jogokat sáros gumicsizmával, páros lábbal tapossa a mai napig. És hogy a Trump-kormány ezen tovább lép, mutatja, hogy más dolgokra helyezik a hangsúlyt. A Duterte-Trump találkozón látványos kibékülés történt, Duterte még egy szerelmes dalt is énekelt az Egyesült Államok elnökének.
#PresidentDuterte sings #Ikaw with #PilitaCorales, upon request of @realDonaldTrump. #Asean2017 pic.twitter.com/VjGCVeOeqG
— Karen Jimeno (@AttyKarenJimeno) 2017. november 12.
Kína és az Egyesült Államok
Obamáék terve a TPP (Trans Pacific Partnership), azaz a csendes-óceáni kereskedelmi egyezmény volt, melynek gerincét képezte, hogy Kínát kihagyják belőle. Trump ezt az elsőként dobta ki. A másik nagy Kína-stratégia volt a "pivot to Asia", ami azt takarta, hogy a korábban elhanyagolt délkelet-ázsiai térséget az USA irányába csalogassák. Erre külön rásegített, hogy Kína egyre asszertívabb volt a regionális porondon, ezáltal az USA karjaiba kergetve a szomszédjait. Ezt a vonalat Trump is viszi tovább, és az együttműködés az ASEAN-nal például töretlen maradt. De a Dutertével való összeborulás is egy olyan Ázsia-körút állomása volt, amin előzőleg már elmélyítette az együttműködést Japánnal és Indiával, de persze ez nem szolgáltatott olyan emlékezetes pillanatokkal, mint a fenti videó.
Trump indítása Kínával egy nagyon szánalmas kínai látogatással kezdődött: a demokrata elemzők nem győzték hangsúlyozni, mennyire felkészült a kínai diplomácia Trupmból, és hogy az új amerikai elnök mennyire tankönyvi eset a kínai fondorlatok számára. Megkapott minden tiszteletadást és hízelgést, VIP dolgokat (pl. vacsora a Tiltott Palotában), és ahogy várható volt, ezekkel annyira megpuhították Trupmpot, hogy a híres Kína elleni kereskedelmi háborúja egyszercsak abszurd kijelentésekbe fordult, mint például, hogy "a kereskedelmi deficit nem Kína hibája". Ez volt 2017 novemberében, és azóta ugyan visszatértek a megszokott tweetek, de ez is csak azt a gyanút támasztja alá, hogy Trump a külügyet visszaengedte a szakértőknek, a novemberi barátságos kijelentései ugyanis nem befolyásolták semmilyen szinten a két ország gazdasági kapcsolatait. A kereskedelmi háború természetesen egy nagyobb cikket érdemel, itt most csak felvázoltuk a trumpi külpolitika irányvonalait.
Egy új dolog
Az új dolog, amit nem Obamától örökölt Trump, hogy felrúgta az iráni atomenergia-egyezményt. A dolog szintén alaposabb vizsgálatot igényel, úgyhogy erre majd még a közeljövőben visszatérünk, hogy mik is a konfliktus összetevői.
Ugyanúgy új dolog, hogy Palesztína érzésein keresztülgázolva elismerte Trump Jeruzsálemet Izrael fővárosának. A korábbi kormányok is támogatták Izraelt, de különösen Obamáék igyekeztek ezzel nem fölhergelni a szomszédokat.
Az emberi jogokra hivatkozás a múlté
Feltűnő, hogy az emberi jogok már nem kapnak olyan hangsúlyos szerepet a retorikában. Szavak szintjén mindenütt arról beszél Trump, hogy az USA-val akar foglalkozni, újjá akarja építeni nemzetét, az iparát, elég volt, hogy a világ őket húzza le pénzzel, cserébe viszont nem adnak semmit, csak még több menekültet; nem maradt más hátra, ki kell vonulnia az USA-nak a világpolitikából. Ez viszont a fenti felsorolásból is látszik, hogy üres szócséplés, mert a Trump-kormány ugyanúgy folytatja a legtöbb Obama-érából megörökölt ügyet. Egyedül Líibát és Kubát hagyta hátra, és nagyon energikusan szállt bele az ukrajnai, szíriai és észak-koreiai konfliktusba. Korábban könnyen az Egyesült Államok szemére lehetett olvasni, hogy míg demokráciát akar meghonosítani Irakban, Afganisztánban és Szíriában, addig gond nélkül nézi Szaúdi-Arábia feudális társadalmi elnyomását. Pont az ilyen kínos szövetségek elsumákolása miatt volt fontos hangosan elítélni a Fülöp-szigetek Dutertéjét, vagy Észak-Koreát. Most viszont a találkozókon sehol nem kerülnek szóba az emberi jogok, még a természetvédelem ügye is lekerült a napirendről, és maradt a kereskedelem és az ipar. Az Egyesült Államok tehát továbbra is aktív külpolitikát folytat, csak más hangsúllyal.
